Magánügyek

Nem mondom, a babás állapot eddig is érdekes, új érzéseket csalt már elő belőlem. Voltam anyatigris- beszólogatós, agresszív- aztán higgadt buddha-nő- a mindenki kapja be-életérzéssel, a második trimeszterben pedig ehhez csatlakozott az emelkedett eufória, amikor legszívesebben táncra perdülnék babástul, és imádom a világot. Aztán van még egy érzés. Na ezzel az eggyel kezdeném.

Ez az „egy” alattomosan kúszott be a mindennapjaimba, észre se vettem, kibogozni pedig sokszor csak segítséggel tudom. Nem szépítek, ez egy szar élet-érzés. Kiváltója pedig többfaktorú. Például ha úgy érzed, a munkahelyen elmarasztalnak, mert babát vársz, és árgus szemmel lesik, mikor húzol már el táppénzre. Ha megkérdőjelezik a szakmaiságod és megrágalmaznak. Ez feltéphet réges-régi sebeket, olyanokat is, melyeknek a létezéséről nem is tudtál.

De nem kell feltétlenül a hivatásodig menni, nálam elég volt maga a magánélet is. Jó kis párkapcsolati feedback-kel indítottuk az első trimesztert, de hála a jó égnek, sikerült megteremteni az egyensúlyt. Mégis úgy tűnik, hogy a magánélet a párkapcsolaton túl is tartogathat meglepetéseket. Például az összes családtagot ilyenkor kapja el mindenféle betegség, és nem elég, ha a párom családjával még szelíden szólva is fasírtban vagyok, a saját családom is sikeresen összebalhézik. De nem ám csak úgy lightosan, hogy kinél legyen a karácsonyi vacsora, stb, hanem úgy igazán, vérre menően, öri hari stílusban.

Aztán a tesód őrül meg teljesen. Nem bírod kezelni, legszívesebben megtépnéd, vagy megráznád, hogy uggghrhhrr, mi a franc van már, hogy beszólogat, provokál, a lehető legérzékenyebb pontodon támad, fintorog, hogy unokahúga lesz, mert öcsikét akar, satöbbi satöbbi…

Na és akkor betelik a pohár. A családoddal, az élettel, mindenkivel. Rémesen egyedül érzed magad hirtelen ebben a kerek nagy világban . Mintha mindenki összeesküdött volna ellened. Mintha a várandósságod magánügy volna, és senki nem törődne vele. Hiszen a terhesség nem betegség, még a hasad se nagy, mit akarsz? Mit „sajnáltatod” itt magad? Hisz táppénzen vagy, rohadtul ráérsz mindenkinek serényen segíteni, mindenkit kiszolgálni. Mert lám az X Y is utolsó percig dolgozott, a munkahelyéről vitték a szülőszobára. Ne tessék panaszkodni, kérem.

Ok, nem teszem. Csak bőgök. Jó hangosan. Néha Áronnak, néha csak magamnak. Hogy szar az élet. Milyen anya leszek én ilyen bőgősen? Ha senki nem támogat, hogy fogom végig csinálni? Áron katona lesz, aztán dolgozik, én meg otthon tök egyedül egy idegen városban. Rohadt egy érzés a magányosság. És rajtam tud elemi erővel tombolni. Szeretném, ha velem örülnének. Többen, sokan, a fél világ legalább. Igenis, na.

Aztán lebetegszik a kutyám. Ez a kegyelemdöfés. Élet-halál közt lebeg. Kullancsfertőzés, infúzió, rohanás dokitól dokiig. Egyik pocsékabb, mint a másik. Mindenkit csak a saját szakmai jóhíre meg a konkurrencia érdekel. A szomszéd kutyakakija mindig barnább. Menjenek a jó életbe. Próbálsz nem stresszelni, mert árt a babának.

Na, ettől a gondolattól aztán igazán „megnyugszom”. Főleg, hogy Pesten kell lennem, védőnő, pluszmunka, satöbbi, közben alig várom, hogy hazamehessek Samuhoz. Amikor végre hazajutok, egy csontsovány kutya fogad az emeleten a takaró alatt, alig áll a lábán, fura nem kutya-szaga van, amitől hánynom kell (Samu alap-kutya-szagát még babásan is imádom..), a rothadás és elmúlás szaga árad belőle, amitől bőgnöm kell. Rájövök, mennyire fontos ő nekem, ő az elsőszülöttem, az életem, a mindenem. Két napig nincs eredmény, nem tudják tovább kezelni, a kórház elkeverte a vérképet. A hétvégét végigmantrázom neki, minden nap mondom, hogy meg fog gyógyulni, mert nagyon-nagyon erős. Beleerőltetünk egy kis húslevest, nem hányja ki. Másnap egy kis csirkehúst és sonkát, harmadnap már rizst is eszik. Erőre kap, nyújtózik, szaladgál a kertben, hozza a labdáját. Hétfőn megugatja a postást. Hétfő délután megvan az eredmény: akutt vesegyulladás, vigyük vissza infúzióra és dialízisre.

Dialízis. Összeszorul a gyomrom erre a szóra. A nagymamám jut eszembe róla, aki nem soká élte túl, miután elkezdték rajta. Nem megyünk vissza. Egy régi osztálytárs új dokit ajánl  aki saját magán állatkórházzal rendelkezik a szomszéd faluban. Új labor, új ultrahang. A kutya három nap alatt rengeteget javult. Hatott a mantra, nem kell dialízis. Helyette háromféle gyógyszer kell és sok-sok szeretet.

Végre megtaláltuk a zállatorvosunkat. El nem engedjük, míg élünk, Közbenjáró osztálytásnak nagy tábla csoki és sok-sok puszi. Samuka túlélte.

Én pedig átlényegültem. A gondoskodástól és a hálától. Lesz még szar érzés. De a kaki-dolgok most ünnepélyesen véget érnek és pont. Ez az új mantra. A várandósság nem magánügy. Mindig lesz, aki vigyáz rám, és aki támogat. És lesznek pocsék percek is, amikor egyedül érzem majd magam. De van tovább, mindig van tovább. Egy Anyának legalábbis.