Amit még mindig tudni akarsz a…..zőszinteségről

1   Túrógombóc-zsemlegombóc

Az étteremben ülünk, amikor belevágok. Most vagy soha. Ha képekkel magyarázom, biztos könnyebben felfogja.

            -Mi a kedvenc ételed?- kérdezem hirtelen. Néz rám, mint aki nem érti. Kicsit ciki, hogy  nem tudom, mi a kedvenc étele. Hát…tudom, hogy imádja a disznót, meg a sütiket, de konkrétan kedvenc étel, hát, ööö.

            - Mi lenne, hát a vadas, zsemlegombóccal! Jó sokkal- közli kissé gyanakvón, hangjában némi megrovással. Hát igen, gáz, de nem tudtam. Sose csinálok otthon vadast, mert utálom a vadhúst. Aztán gyorsan folytatom:

            -Szóval képzeld el, hogy eléd raknak egy tál vadast zsemlegombóccal. De lekötözik a kezed a székhez, hogy ne nyúlhass hozzá kézzel. Sehogy se éred el. A vadas meg előtted gőzölög, hmmmm, igazán finom! Aztán hirtelen eloldom a köteleket, és HAJRÁ, nekieshetsz!!! Ugye, hogy falni kezdesz?

            -Nem- mondja Áron nyugodtan –Ha nem vagyok éhes, akkor hozzá sem nyúlok-jön a megdöbbentő válasz.  

            -De tegyük fel, hogy nagyon-nagyon éhes vagy!!!- győzködöm- akkor nekiesel, ugye…?

            Nem felel. Nézzük egymást az asztal két oldalán, és hirtelen nagyon szomorú leszek. Mert egy ilyen kérdésre én azt felelném, hogy egy ültőmben befalom. De én már csak ilyen mohó vagyok.

            -És Neked? Mi a kedvenc ételed?- tehát ő sem tudja az enyémet. Szép.

            - A túrógombóc- felelem az evőeszközömmel babrálva.

            -A túrógombóc?-hitetlenkedik Áron- hisz sose eszel azt!

            -Te se eszel vadast! Én otthon mindig csirkét vagy halat főzök, de étteremben is mást választasz!- vágok vissza.

            -Igen, mert nem készítik jól. De Anyukámét azt nagyon szeretem.

Ez valóban csodálatos hír. Egészen megkönnyebbülök tőle. Freud is biztos tapsolna.

            Már hazafele visz vacsora után, amikor a kocsiban megszólalok:

            -Nem eszem túrógombócot sosem, mert nem tápláló étel- vallom be- és hizlal is ráadásul. Mert ha azt eszem ebédre, akkor olyan, mintha desszerttel laktam volna jól. Este meg alapból nem eszem édeset. Reggelire meg hogy néz már ki? Így nem eszem túrógombócot. De valljuk be, mindez magyarázkodásnak tűnik. Miért nem eszem azt, ami jólesik? Grillcsirke és lazacos tészta helyett jó öreg túrógombócot sok-sok porcukorral és tejföllel. Mert az az igazi.

            Miért nem csináljuk azt, ami jólesik? Sőt, miért nem mondjuk el a párunknak, hogy mit szeretünk vagy szeretnénk valójában? Talán mert félünk, hogy ha kiderülne rólunk, hogy valójában mit akarunk, fejünkre szakadna a rendszer. Vagy még rosszabb: elveszítjük a másik szeretetét. Vagy a legrosszabb: rájövünk, hogy nem is akarjuk egymást igazán.

            -Na mi van, zsemlegombóc?- néz rám kedvesen Áron, amikor hazaérünk. Én visszapillantok rá, és csak annyit szólok, mielőtt kioldom a biztonsági övet:

            -Ki fogom próbálni a túrógombócot.

       2. Tánc és testbeszéd

Egy barátnőm mesélte nekem, hogy tánc közben egészen feloldódik, és hogy szerinte nekem is ki kellene próbálnom. A kertben beszélgettünk erről, és én mondtam neki, hogy alapból is annyi mindenből lehet töltődni, például ott a természet, az ágas-bogas fák körülöttünk, a friss eper a tálban, stb…

-Igen, de a tánc egészen más! Új magaslatokba emel.

-Én nem tudok táncolni. Mindig arra gondolok, hogy néznek, és mit gondolnak rólam. Nem tudom elengedni magam.

-Azzal nem kell foglalkozni. Csak érezd jól magad. A többi nem számít! A tánc nemcsak mozgás, kommunikáció, kapcsolat, amikor őszintén meg tudod mutatni magad!- bátorít ő csillogó szemmel.

Hát ha kommunikáció, akkor pláne ciki, hogy letaposom a másik lábát. Legalábbis ez a kép élt bennem a táncról. Aztán eszembe jutott a rúdtáncos tapasztalatom, és el is meséltem a barátnőmnek, hogy az elsős rúdtánc órán a rúdra se jutottam fel. Aztán tanárt és iskolát váltottam, ahol már a bevezető alkalommal úgy pörögtem és függeszkedtem, hogy a tanárnő a száját tátotta tőlem. A kulcs az volt, hogy magasból tojtam rá, hogy nézek ki. És ettől ment olyan jól.

Gondoltam, egy próbát megér, hajrá. Így kerültem kapcsolatba a salsával. Először egy bulin csak figyeltem és tanulgattam, majd elcibáltam Áront a tánciskolába próbaórára.

Az öltözőben döbbentem rá, hogy otthon felejtettem a sportmelltartómat. Az eredeti pedig színben nem passzolt a fekete tophoz. Gondoltam fekete top sokat takar, jó leszek melltartó nélkül is. Ez amúgy is arról szól, hogy magamra figyeljek, a pasik meg mind kezdő táncosok, csak nem veszik észre, örülnek, ha a lábuk elé néznek.

Imádtam az óra minden percét. Tényleg lehet úgy táncolni, hogy nem érdekel, hogy festesz. Ha megvan a ritmus, onnan kezdve nincs megállás. Magával ragad a zene.

Aztán párban táncoltunk, és természetesen nem engedtem, hogy vezessenek.

Volt, amelyik hím ezt morfondírozva szóvá is tette.

Volt amelyiket én rángattam végig.

Volt, amelyik megragadott, és úgy cibált, hogy majdnem visszajött az ebéd.

És volt, amelyik egy szót se szólt, csak úgy vezetett, könnyedén és természetesen, hogy rájöttem, jobb ez így nekem. Ha megadom magam.

Így szép lassan az összes fiúcska mozgásához megtanultam igazodni. Még Áronhoz is. Felemelő érzés, ha rájössz, nem muszáj mindig irányítani. Könnyebb, ha mész, siklasz, sodródsz. Még a lépéseket sem kell észben tartanod. Csak menni, suhanni a pasi után. Mint egy szexista tündérmesében. Pörgő szoknyában, vidáman.

      Végül észrevettem, hogy pár pasi kifejezetten a mellemre bámul tánc közben. Csak néhány volt olyan merész, hogy nyíltan megtegye, a többi gondolom sunnyogva nézte. Aztán beugrott: bakker, a melltartóm! Vagyis a hiánya. A melleimnek nagyon-nagyon tetszett a körbetáncolás. A mozgás, az energiák, a zene s a felszabadultság. Szóval nagyon tetszett nekik, legyen ennyi elég, a testem pedig ösztönösen reagált az élményekre.

-Néztelek tánc közben- mondta Áron hazafele a villamoson- teljesen fel voltál dobva.

-Ó, nagyon! Ha tudnád, mennyire! Olyan vidám vagyok, legszívesebben egész éjjel táncolnék!-áradoztam.

Áron sokatmondóan hozzátette:

-Oké, de azért máskor légyszi vegyél melltartót!

Persze a lakásán maradt, hazaérve megtaláltam. De legközelebb valóban felvettem.Jobb, ha hozom kínos helyzetbe a táncpartnereket.

Az egész tested és a lelked is megnyílik, ha táncolsz. Képtelen vagy becsapni magad, vagy mást. Nincs is ennél őszintébb kommunikáció a két nem között. 

2.      3. Ereszd el a hajam, és amit akartok

Eddig úgy tudtam, hogy a hisztis gyerek azért hisztis, mert jelt ad. Minden pszichológus és szakember bőszen magyarázza, hogy miért is káros a hiszti, és a szülő milyen hibát követ el, ha reagál rá. Én is kellően ki pszicho-analizáltam már gyerekkori önmagam. Nem figyeltek rám eléggé és megfelelően, csak akkor hallottak meg, ha ordítottam, stb, stb…

A hétvégén egy tanfolyam kapcsán azonban új fényben jelent meg számomra hiszti, mint szexuális önkifejező-erő. Kb 25 éves korom óta dolgozom a gyerekkori traumáimon, elemzem, oldom őket, meditálok, befele és kifele figyelek, tizenakárhány gyerek dadusaként láttam már egyet s mást, hisztis gyereket, nyugodt gyereket, magát földhözvágós gyereket, visító gyereket,  némán dühöngő gyereket, érzékeny gyereket, de egyben biztos voltam: a hiszti negatív és meg kell találni a módját, hogy leállítsuk. Ha kell, hát hideg vízzel. Ahogy velem tették gyerekkoromban. Kicsit olyan inkvizíciós megoldás, de a nyolcvanas évek számlájára írandó. Szóvak a hisztinek elejét kell venni, mert: 1. a környezetem megőrül tőlem. 2. utálni fognak érte. 3. nem vesznek komolyan.

És most kiderül, hogy a hiszti jó. Na tessék. És nem vagyok idegbeteg vagy mentálisan sérült, vagy hülye, mert kihisztizem azt, ami fáj vagy jólesik. Sőt, még az orgazmus is intenzívebb, ha hisztizel, és könnyebben is szülsz. ( Egyik rokonom hírhedt volt a hisztisségéről, és mindhárom gyerek rakétaként repült ki belőle.)

Szóval hisztizni kell.  Mert az önkívület, a megőrülés, és az ereszd el a hajam érzés az ugyanúgy sajátunk, mint a visszafogottság és az összeszedettség. Ha persze mindig uralni tudnánk (ami elég utópisztikus, és az esetek többségében nem megvalósítható…), akkor minden szerettemnek időben szólnék, hogy hé, rohanjatok el tőlem kb kétmérföldes távolságba, ha nem akartok megsüketülni. Mert most mindjárt hisztizni fogok. És ordítani. És lécci-lécci, ne is próbáljatok leállítani!