Menedék a viharban

            

         Múlt vasárnap hatalmas vihar készülődött.  Az égen tömött, szürke felhők gyülekeztek, a látóhatár peremén vészjósló villámok cikáztak.  A tóparton hirtelen feltámadt a szél, és kétségbeesetten cibálta a fák ágait.

Kissé elhúzódott a kutyás séta, mert összefutottunk egy rég nem látott ismerőssel, és elkísértük a töltés végéig. Így mire hazaértünk Samuval, már dörgött-villámlott egyszerre, és hatalmas esőcseppek pettyezték a járdát. A kutyámon addigra már teljesen eluralkodott a pánik. Ez úgy nyilvánul meg nála, hogy hangosan és intenzíven liheg, visszhangzik tőle az egész ház. Akkor tudjuk, hogy baj van.

Samu azonban pontosan tudja, hogy vész esetén mi a teendő. Behúzódik a lépcső alá. Az az ő biztos pontja. Ott nem éri utol a dörgés. Ott béke van és nyugalom. Bebújtam mellé, és simogattam a hátát. Ez az egyedüli, amiben lehet neki segíteni. Akkor kevésbé fél. Ha csak fél percre kelek fel, már bánatos kutyaszemekkel követeli, hogy bújjak vissza mellé.

A lépcső alatt van az ő mágikus búvóhelye. Elgondolkodtam ezen a búvóhely-dolgon. A világon a legfontosabb dolgok azon állnak vagy buknak, nekünk megvan-e ez a menedékünk. Persze átvitten, nem fizikálisan a lépcső alatt, bár ki tudja. Kinek ez, kinek az. Biztos van pár elvont, aki a lépcső alá szeret bebújni, ha gáz van.

Ha odakinn kitör a vihar, van-e olyan „hely”, ahol én mindentől és mindenkitől függetlenül biztonságban vagyok? És ezért senkinek nem is tartozom elszámolással?- teszem hozzá. Ha megvan ez a hely, akkor már csak arra kell figyelnem, mikor jön a vihar. Mikor jó Samu-módra visszavonulót fújni, és töltekezni.

Nehéz ezt a menedéket magamban igazán tudatosan átélni, és örülni neki. Egész életemben arra neveltek ( család, iskola. társadalom, párkapcsolat), hogy legyek önzetlen, és igyekezzem mások elvárásait követni. Ha volt is menedék, az mindig csak ezek után következhetett.

Mostanában rájöttem, mennyire elhibázott ez a sorrend, és mennyire nem működőképes az összes többi, ha a saját belső biztonságomat szem elől tévesztem. Ha akaratlanul is követem mások szabályait és elvárásait, és nem értem, miért tör rám a hisztérikus „nem akarom” érzés, amikor már eleget nyeltem.

Mert nem kell nyelni. Olyan nehéz és félelmetes kimondani ezt. Mintha kötélen táncolnék. Mert annyi mindent megcáfol az élet. Hallok sztorikat, amikor emberek nyelnek, nem is keveset. És olyankor rosszul érzem magam: „És Te mit képzelsz? Te miért nem akarsz nyelni? Egyáltalán, ki vagy Te, hogy nem akarsz nyelni, hogy a saját idétlen utadat járod folyton?”  

Aztán ha megnyugodtam a „lépcső alatti menedékben”, akkor halkan de biztosan megszólal bennem egy másik hang: „ Azért nem akarok nyelni, mert attól nem lesz jobb se másnak, se nekem. Azzal senkinek nem ártok, ha néha behúzódom a lépcső alá.”

Amikor három év együttélés után szétköltöztünk Áronnal, úgy éreztem, szégyenkeznem kell miatta. Mintha valami bődületesen szörnyű, megátalkodott és egoista dolgot cselekedtünk volna. Senkinek se mondtuk, tagadtuk, úgy tettünk, mintha továbbra is együtt élnénk. Azt gondoltam, azért, mert a hülye kérdésektől rettegek: „de miért, hogyan, meddig? Mi történt? Olyan jól megvagytok, akkor meg minek? Olyan szép pár vagytok, most mi lesz?” Volt pár agresszívebb is: „ Te aztán nem vagy egy egyszerű eset. Ezek a fiatal nők azt sem tudják mit akarnak…”- és hasonló hímsoviniszta baromságok. 

Mert ilyet csak az évtizedeket együtt töltő, kihűlt kapcsolatban élő ötvenes- hatvanasok csinálhatnak, nem egy esküvő és családalapítás előtt álló fiatal pár. Ők csak szépen éljenek a társadalmi kedvezményekkel, örüljenek, hogy együtt kevesebb a megélhetési költség, aztán minél előbb jöjjön az a gyerek, mielőtt túl késő. Mert aztán ketyeg az az óra, kisanyám.

Ilyen és hasonlóan kedves támogató környezettel nem csoda, ha sokáig gombóc volt a torkomban, ha erről kellett beszélnem bárkinek is. Szerencsére azonban a szűkebb környezetben mindig akadt olyan, aki ismerte, és átérezte a helyzetünket. És ezekből az emberekből jó erőt meríteni. Na és persze abból a sok másik ellenpéldából, aki szeretné azt meglépni, amit mi, de sosem lesz rá bátorsága, ezért inkább köpköd. Ők nem tudják, hogy létezik az a búvóhely a lépcső alatt.

Igen. Az ilyen és hasonló próbákhoz bátorság kell, legalább annyi, mint ahhoz, hogy elhatározd, belevágsz egy életre szóló projektbe. (Ez utóbbi, teszem hozzá, nem alap-elvárás bárkitől, hanem választás és vállalás kérdése.) És a bátorság sem genetikától vagy szerencsétől függ. Akkor és csakis akkor lehetek bátor, ha megvan hozzá a belső biztonságom. Ha felvállalom, hogy néha bemászok a lépcső alá.

És ezért soha nem kell félnem, bármilyen vihart is hozzon az élet.