Az utolsó nyár 1.

1.

             Már egy éve is elmúlt annak, hogy a 16 éves Mór Vivient holtan találták a kis falu melletti tó vizében. Erről beszélt mégis mindenki még azon a júniuson is, amikor Apával beköltöztünk a Nyárfa-lakba. Nem sok közünk volt a tanya életéhez, sem az itt lakókéhoz. Csak jó helynek tűnt, már amennyit Vica mesélt róla a kollégiumban. Apa felejteni akart, és egy szép nyarat nekem érettségi után, melyben nincs része bánatnak és annak a fájdalomnak, ami anya halála okozott. Vica nem tudott róla, hogy Apa épp a Nyárfa-lakot szemelte ki. Minden bizonnyal azonnal lebeszélte volna, de mi akkoriban még nem sokat tudtunk a titokzatos halálesetről, sem arról a tényről, hogy Vivien családja épp itt lakott előtte. Aztán ők beköltöztek a városba, a ház pedig egész télen üresen állt. Míg meg nem hirdették kiadásra, mi pedig meg nem találtuk. Ki is vettük hamar.

            Apa nem csinált nagy ügyet a dologból:

-Egy nyárra megfelelő lesz - aztán úgyis meglátjuk, hogyan tovább- mondta nekem, amikor ijedten meséltem neki a rémhistóriát, amit Vica osztott meg velem a suliban. Vicával egy osztályba jártunk, és gimi első óta jó barátnők voltunk. Ő kollégiumban lakott, csak hétvégén jött haza. Az apja találta meg a lány holttestét tavaly júniusban, egy hajnalon, amikor a kutyájával sétált arrafele. Igazi rémálom lehetett.

            A ház a történtekhez képest jó állapotban volt, amikor beköltöztünk. A csövek nem fagytak szét télen, és egy alapos takarításon kívül nem volt más dolgunk a rendbehozatallal. A földszintet három nagy szoba foglalta el, ebből az egyikbe beköltöztem én, a másikba Apa, a harmadikkal pedig nem foglalkoztunk. A főbérlőnk rendelkezett így, Vivien szobája azóta érintetlen volt, hogy a lány örökre elment. A konyhát hamar birtokra vettem, a Mór család szépen felszerelten hagyta itt nekünk mikróval, mosogatógéppel, kenyérsütővel. Nem tartottam magam soha túl háziasnak, de mióta ketten maradtunk, sokat fejlődtem e téren. Én főztem Apára, ezért hálás voltam a szép, világos, tágas konyháért, ahol a délelőttök egy részét tölteni fogom majd.

            Betyárt is magunkkal hoztuk. Neki ez a kertes ház a paradicsomot jelentette. Zsemleszínű labi volt, lakáshoz szokott, jámbor példány, aki nem sok vizet zavart, ha időnként megvakargatták a füle tövét, vagy megdögönyözték. Engedelmes eb volt, megérdemelte a hirtelen szabadságot, és a nagy teret, ahol kedvére futkározhatott.

            Apa már másnap munkába állt. A vadőrt helyettesítette nyáron, mert az idős bácsi bizonytalan időre kórházba került. Apa sosem volt az az ellenőr-fajta, de tudott tekintélyt parancsolni, ha kellett. Reggel indult, körbejárta a tavat Betyárral, aztán nap közben is tett egy újabb kört, majd a műszakot este fejezte be.

            Én a nap nagy részét egyedül töltöttem. Nem zavart a magány, egykeként megszoktam az egyedüllétet, már tízévesen főztem magamra otthon, és a suliba se kísért senki. Reggel felkeltem, rendbe szedtem a házat, ebédet főztem Apára, míg haza nem jött. Délután kiültem a könyvemmel a kertbe, a szilvafa árnyékába Betyárral, és egész estig olvastam. Ha nyári szünet, akkor olvasás. Ez volt nálam a menetrend gyerekkorom óta. Most, hogy leérettségiztem, ezek az igényeim mit sem változtak. Persze, nagykorú lettem, és ősztől egyetemre megyek, de ettől még nem fűtött valami vad szenvedély, hogy mindenképp kiélvezzem a felnőttség szabadságát. Az elballagó osztálytársaim többsége mindenféle fogadalmat tett erre a nyárra: a maradék kisebbség természetesen a szüzességét akarta elveszteni, a másik fele őrült bulizásra hajtott, volt pár ember, a partidrogok világába kívánt bepillantani. Én egyikbe se tartoztam. Maradtam a könyveimnél.

            Talán Anya halála miatt lettem ilyen zárkózott tavaly ősszel. Tudom, ő azt akarná, hogy éljem a fiatalok szokásos életét. Volt időm felkészülni a halálára. Illetve Ő is felkészített rá. Már amennyire egy ilyen tragédiára fel lehet készülni. 

            Berci is mellettem állt, amennyire tudott. Végig fogta a kezem, a temetés után pedig gőzerővel támogatott. Ő volt az a pasi, akit minden Anya kívánhatott volna a lányának. És Anya úgy ment el, hogy láthatta, együtt vagyunk. Aztán tavasszal szakítottunk, még az érettségi előtt. Nem tudom, mi ütött belém. Mintha már semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Lelkiismeret furdalás gyötört, hogy csak kihasználtam Őt a gyász embert próbáló pillanataiban. Aztán rájöttem, hogy hálából nem maradhatok vele. Ez még inkább becsapás lenne.

            Ezen a tavaszon sok mindent elengedtem, Gondolatokat, érzéseket, pasikat, Anya fájó emlékét. Próbáltam megbékélni a Sorssal.

            Úgy éreztem, ez az elrejtett falucska tökéletes hely lesz, hogy mindketten teljesen helyre rázódjunk Apával.

            Kezdetben nem mentem Vivien szobájának a közelébe. A beköltözéskor nem volt időm kíváncsiskodni, de pár hét elteltével már meg-megálltam az ajtaja előtt. A kis szoba ajtaja épp a konyhával szemben nyílt, és akarva akaratlan rápillantottam a színes feliratra velem szemmagasságban:

            -„Vivien világa”- ez állt a papírra festve, talán maga csinálhatta, mert nagyon kézzel pingáltnak tűnt a rózsazsín-pink felirat. Miközben a főzeléket kavargattam a tűzhelynél aznap, a feliratra gondoltam.Milyen morbid, hogy az alkotója már halott. Milyen is lehetett az a világ, amiben élt?

            És ő maga milyen lehetett? Szőke, barna? Magas, alacsony? Mi vitte rá az öngyilkosságra? Vajon tényleg öngyilkosság volt, ahogy a rendőrség végül megállapította? Nem volt bátorságom Vicát faggatni. Ha napnyugta után sétálni mentünk, minden másról beszélgettünk, fiúkról, filmekről, pletykákról, csak épp Vivienről nem. Ez valahogy tabu volt. Talán nem lett volna az, ha nem lakunk történetesen a házukban.

            Aztán Vica elutazott pár hétre egy sporttáborba, és így az egyetlen barátnőm híján teljesen magamra maradtam.

            Most már kettesben indultunk sétára Betyárra a nyári meleg elmúltával. Épp egy friss könyvélmény volt az agyamban, a Lolita Nabokov-tól. Vajon beteges őrült volt Humbert Humbert? Gusztustalan, amit művelt. De ha belegondolok, Lolita sem volt semmi. Összejönni egy harminc évvel idősebb csókával.

            Lesétáltam az ösvényen a virágillatú alkonyatban. A tó fölött parázslott a végtelen horizont. Ittam magamba a látványt. Most éreztem igazán, minden porcikámmal, hogy jó döntés volt Nyárfa-lakba költözni. Mint amikor rájössz, hogy pontosan ott a helyed, ahol éppen az adott pillanatban vagy. Biztonságot és boldogságot éreztem, a történtek ellenére.

            Ekkor hangokat hallottam a fák felől. Ijedten összerezzentem, mint akit tetten értek a kedvenc pillanatával. Nem számítottam közönségre. Hétköznap alig járt errefele valaki. A horgászok csak hétvégén bújtak elő. A gyér lakosság pedig túl fáradt vagy elfoglalt volt ahhoz, hogy munka után erre járőrözzön. A haláleset óta pedig a tavat valahogy mindenki nagy ívben kerülte.

            Ijedten néztem a hang irányba. Erőt vett rajtam valami ismeretlen félelem. Nem tudom, honnan jött és miért, de lefagytam tőle. Egy férfi állt az árnyékban, nem messze tőlem. Őrültség, de az jutott eszembe, hogy követett engem. Nem láttam az arcát, csak magas, vékony alakjának körvonalát, ami szinte beleolvadt a rávetülő fa árnyékába. Engem nézett.

            -Miért nem engeded el?- szólalt meg a hang. Először nem is fogtam fel, hogy Betyárra gondol. Csak néztem a hang irányába, és ennyit szóltam:

            -Tessék?

            -Miért nem engeded el a kutyát?

            -Mert ki van írva, hogy tilos- magyaráztam. Betyár is megállt velem, és most nyugodtan ült mellettem az aszfalton, a fejleményekre várva.

            - Attól még elengedheted- szólt a férfi ismét, és előlépett az árnyékból. Egy sötét németjuhász követte. Ekkor felismertem. Vica apja volt. Eddig csak egyszer találkoztunk futólag, de nem emlékeztem rá. Most újszerűen, idegenül festett a kora estében, mint egy nem ideillő elem. Sőt, egyenesen jóképűnek hatott fiatalos, csibészes vonásaival, szabadidőruhájában.  Csak őszülő halántéka mutatta rajta az idő múlását. Elhessegettem a gondolatot, hogy pasiként nézzek rá, ő mégiscsak a barátnőm apja.

            - Gondolja, hogy nem lesz belőle baj?- tudakoltam, aztán lecsatoltam a pórázt. Betyár hálásan kergetőzni kezdett Vadásszal. A férfi rám nézett átható, fürkésző tekintettel, amitől akaratlanul is megborzongtam:

            -Miért lenne feltétlenül baj abból, ha megszegünk egy szabályt?

Bekapcsolódtam a pillantásába. A velőmbe látott. Mindig is szabálykövető ember voltam. Kitűnőre érettségiztem, sose bandáztam, nem hazudtam, nem puskáztam, nem lógtam a suliból. A szabályok jelentették az életet számomra. Aztán Anya meghalt, és minden megváltozott. A szabályok fabatkát sem értek a fájdalommal szemben, amit az irracionális történések okoztak. Úgyhogy voltaképpen legbelül, jó mélyen tudtam, hogy a szabályok nem számítanak. Egy idegen pasi kellett az alkonyatban, hogy tükröt tartson nekem. Kár, hogy a barátnőm apja volt, és kár, hogy a rám törő ambvivalens érzések közepette is az munkált bennem, hogy fogjam Betyárt, és pucoljak tőle jó messzire.