Vágyra járók-részlet 1.

Most

   Nem emlékezett, mikor kezdődött, csak arra, hogy kétségbeesetten kiabál, és visszahangzik a lakás.

- Te jó ég, Luca, hagyd abba!- hallotta Gé hangját egész közelről, arca még mindig súrolta az övét. A lány kinyitotta a szemét, és arca fölött találkozott a fiú zöld szemének fürkésző tekintetével, aki a sikítozásra ijedten elengedte a kezét.

- Azonnal szállj le rólam!- parancsolta a lány egy különös, új hangon. A fiú kelletlenül mellé gördült és félkönyékre támaszkodva nézte Lucát, aki felült az ágyban, és átölelte a térdét. Épp mint éjjel, amikor abból a szörnyű álomból ébredt. Szótlanul vártak pár percet, kintről behallatszott egy parkoló autó berregése. A konyhából szűrődött be némi lámpafény, a szobában nem kapcsoltak villanyt. Luca a térdére húzta a sötétkék plédet.

            - Komolyan gondoltad, hogy az akaratod ellenére megteszem?- kérdezte Gé még mindig nem tetszését kinyilvánító hangon.

            - Csak próbálom megérteni, mi történik - fakadt ki a lány, miközben hosszú hajába túrt –Azt hiszem, nem vagyok képes erre így, kapcsolat nélkül.

            - Pedig itt van ez a szép, nagy ágy….-sóhajtotta Gé lemondón.

            - De nekem nem megy!- csattant fel Luca.

            -Tudod, szerintem meg kéne próbálnunk megint a konyhában…-vetette fel Gé magában kuncogva.

            -Nem ezért nem megy, te idióta!- dohogta Luca. Feltérdelt, lábairól lecsúszott a takaró- Hogyan tehetném meg veled, amikor semmit nem ígérsz? Idejössz, mint egy illemtudó, rendes fazon, akivel jókat lehet beszélgetni, amikor együtt vagyunk, figyelsz rám, mégsem akarsz együtt lenni velem. Mintha mérgező lennék, vagy tudjamisén.

            -Figyelj- ült fel Gé mellé türelmesen- ennek nem Te vagy az oka. Én döntöttem így. Most nem engedek be senki mást az életemben. Ha stabil, tartós kapcsolatra vágysz, lehet, hogy hamarosan tényleg ki kéne rúgnod.

            -Miért nem küldesz el TE? –csattant fel a lány sértetten. A fiú nem válaszolt, hosszan nézett a sötétbe, aztán vissza a lányra, akinek arcát sejtelmes fénybe vonta a félhomály. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a puha arcot.

            -A legnagyobb erőszakkal sem lennék képes magamat erre kényszeríteni-mondta halkan, majd félrenézett, mint aki mélyen elgondolkodott valamin. Felkelt, és a pulóverét kereste. Lucának csak pillanatok múlva esett le, hogy menni készül. Szex nélkül. Az ágy üresen ásított utána. Erre mondaná minden barátnője, milyen „tökösen” viselkedett, mert kiebrudalta az ágyából ezt a gazembert. Ő mégis inkább beteljesületlenséget érzett, üres szomorúságot. Mintha valójában nem is ezt akarná. Nem akar tökös csaj lenni, tojja le magasból, mit mondanak a „bölcs” barátnők.

             Már a bejáratban álltak, Luca a zárral bajlódott. Türelmetlenül forgatta a kulcsot a zárban, mire kinyílt.

            -Akkor szia.

            -Szia.

            -Puszit azért adsz?

            -Te nem akarsz csókolózni…

            Erre Gé átfogta a derekát, és határozottan szájon csókolta, mint aki nem ismer ellentmondást. Luca ettől a merészségtől szóhoz sem jutott.

-Legközelebb már nem leszek ilyen türelmes-kacsintott rá a fiú búcsúzóul, azzal elindult a lépcsőház felé. Luca összébb vonta magán a kardigánt, és megbabonázva bámult utána. Alig várta, hogy ismét lakása biztonságában tudhassa magát a kulcsra zárt ajtó mögött. A lábai valami miatt mégsem mozdultak. Mintha egy része Gével együtt sétált volna tova a visszhangos gangon, ő pedig kétségei között újra magára maradt.

Akkor

Adél lenyomta a szoba kilincsét, és belépett. Frissen meszelt, fehér falak fogadták, magas mennyezet, és az ablakokból egyenesen a rozsdaszínbe forduló parkra lehetett látni.

            -Na, hogy tetszik?- fordult hátra férjéhez, aki mögötte állt, és csendben nézte őt.

       -Szép lett-bólintott a férfi, miközben betette maga mögött az ajtót- Mihez kezdesz vele?- Adél könnyedén megvonta a vállát, és a szoba közepére lejtett. Csipkés vállkendője táncolt utána, amint megállt a parketta közepén. Haját újabban csigákba göndörítette, pirospozsgás, bájos arca üdén ragyogott a délelőtti fényben. István hosszan rajta felejtette a szemét.

         - Talán varrószoba lesz. Vagy lehetne vendégszoba, ha anyám meglátogat bennünket. Te mit gondolsz?

            A férfi közelebb lépett, és tekintetét nem vette le a lányról, aki bizonytalanul hátrált egy lépést. István megfogta a kezét.

        -   Vagy lehetne gyerekszoba is.

Adél tekintete megrebbent, de csak egy pillanatra. Máris könnyedséget erőltetett a hangjába, szája udvarias mosolyra húzódott:

-Persze, lehetne az is. De jelenleg még nincs gyerekünk- István hosszan nézte, majd kinyújtott kezével megérintette felesége puha arcát- Olyan szép vagy. Biztos gyönyörű baba lenne…

            Adél lesütötte a szemét, elengedte férje másik kezét, és az ablakhoz sétált.

        - Ki kell itt szellőztetni, még nagyon erős a festékszag. azzal elcsavarta a fogantyút. Beáradt az édeskés, októberi levegő. A lány mintha megérezte volna a fiú pillantását, hirtelen megfordult, és az ablaknak támaszkodva visszapillantott rá.

      - Te is tudod, hogy örököst várnak tőlünk- István hangja szigorúbban csengett. Adélon kellemetlen borzongás futott végig tőle.

         - Ugyan, ki várja?- kérdezte ő is ridegebb hanghordozással. Még sosem beszéltek így azelőtt. Férj és feleség voltak, udvariasan és felszínesen beszélgettek, szolgákat utasítottak, fogadást adtak. István közelebb lépett feleségéhez. Jelenléte fenyegető árnyékként tornyosult a lány fölött, aki kicsit összébb húzta magát.

          -A szüleink. A család. A társadalom.

        - És te? Te is valóban ezt akarod?- némi keserűség bujkált a hangjában. Jó lett volna megmondani neki: „mert én egyáltalán nem ezt akarom, nem akarok itt lenni veled, nem akarok gyereket se tőled, se mástól”- de a férjével nézett farkasszemet, akinek soha nem mondhat ilyesmit. Szét nem választhatja már kettejük szövetségét. István erősen átfogta a derekát, és határozott mozdulattal magához húzta. Adél nem ellenkezett, csak szembogarának sötétje szikrázott, amint egymásra néztek, mintha az ellenfelével szemezne közvetlen közelről.

            - Én Téged akarlak. A feleségemet, a társamat végre, olyan nagy kérés ez?- kérdezte a fiú feszülten. Adél nem felelt, szíve hevesen vert, nem értette, a félelemtől-e vagy valami mástól. Fogalma sem volt, mi történik benne. Csak egyet tudott: ő ezt az egészet nem akarta, és nem is fogja soha akarni. Elfordította a fejét István csókja elől. A fiú elengedte.

           - Most mennem kell- mondta megenyhülten- De legközelebb nem leszek ilyen türelmes- tette hozzá, mielőtt kilépett a szobából. Az ajtó becsapódott, Adél összerezzent a hangra. Szemei dühösen összeszűkültek, karjait keresztbefonta a mellkasán. Toporzékolni lett volna kedve, vagy legalábbis indulatosan csapkodni.

            István alig várta az estét, hogy ismét láthassa Adélt. Nap közben lefoglalta a birtok intézése, utasításokat osztott, szervezett, nem engedett magának egy perc szabad percet sem. Tudta, ha megteszi, újra elévillan a kihívó, merész szempár, a makacsul összeszorított száj, az indulatosan toppantó lábacskák. Maga a szépség és a tökéletesség, aki láthatatlan fellegvárba bújik előle, mintha neki nem lenne joga, hogy megérinthesse, hogy a karjaiba zárja. Pedig mindennél jobban vágyott rá.

A gyertyák már az asztalon álltak, sercegett a kanóc, amikor belépett. Tekintete a terítőn árválkodó terítékre esett. Kérdőn nézett az épp belépő szolgálóra, aki a levest hozta be.

            - Az úrnő rosszul érezte magát, azt mondta, nem jön le enni-magyarázta a kötényes lány, miközben a tálat az asztalra tette. István komoran nézett maga elé. Viharfelhők gyülekeztek, a szolgáló érezte a levegőben vibráló feszültséget. Mégis, be kellett fejeznie a mondatot:

            - És azt is mondta, ma este a vendégszobában alszik.