Mí tú!

             Bevallom, mindig szkeptikusan álltam a témához. Talán a neveltetésem vagy a gátlásaim miatt. Mert ilyesmi csak azzal történik, aki gyenge vagy figyelmet akar magának, mert szeretetéhes. Esetleg kitalálja, mert be akar mártani valakit. És ezzel visszakanyarodunk az előző ponthoz.

            Mégis, most hogy a féléves lányom itt hempereg előttem a szőnyegen, szemeiben ott az izgága kíváncsiság, hogy felfedezze, bekebelezze a világot, azért megállok egy pillanatra. Olyan ártatlan, olyan tiszta. Azt gondolja, mindenki a barátja a játszótéren. Nyújtja kis kezét a szomszédos bababakocsik felé, és teli arccal vigyorog. Megállok és elgondolkozom. Mert felelős vagyok érte. Nem csak azzal, hogy megvédem, hanem azzal, amit magamból mutatok neki. És mit mutatok? Valóban bátor vagyok és feddhetetlen? Olyasvalaki, aki sose gyenge, aki nem akar figyelmet, senkit nem akar bemártani, és ezért nem történhetnek vele „olyan dolgok”? Egy jó nagy francot nem. Ez a dolog nem válogat. Mí tú.

            Itthon sose beszéltünk a szexről. Egyszer, úgy tízéves lehettem, amikor Anyám megjegyezte, hogy mindig vigyázni kell a fiúkkal, mert sokan „csak azt akarják”, vigyázni kell, „nehogy betegyék a fütyijüket.”. Aztán meg terhesek leszünk, és akkor itt a világvége. Na ennyi volt nálunk a  felvilágosítás.

            Tízév terápia s önismeret kellett ahhoz, hogy rendbe tegyem magamban a szexualitás kérdését. És ez még csak én vagyok, sutba dobhatod az egészet, ha olyasvalakivel hoz össze a Sors, aki nem hajlandó dolgozni magán. Mert rá kellett jönnöm, olyankor vissza tudsz süllyedni mélyebbre, mint ahonnan indultál.

            Az első szexre úgy emlékszem, mint valami rémálomra. Szó se róla, a szerelmemmel történt, kapcsolatban, de a körülmények borzasztóak voltak. Anyám nem állt velem szóba, mert nem kedvelte, és kábé kitagadott volna, ha megtudja, hogy lefekszünk egymással. Persze megtettük. A srác maga alatt volt, én pedig vigasztalni akartam, Frankó együttállás.

            Utána évekig nem akartam szexelni. Már végzős voltam, amikor gyakorlótanításra egy neves elit gimnáziumba kerültem.  Az ottani magyartanár aztán kikezdett velem. Na nem tepert le vagy ilyesmi, de erősen éreztette, hogy bejövök neki. Leveleket írogatott, teázni hívott, amit visszautasítottam. Féltem tőle. De fogalmam sem volt, mit lépjek. Senkinek sem mertem elmondani vagy beszélni róla. Mert magam sem tudtam, mi ez, de rohadt kellemetlenül érintett. Aztán egy Amerikában élt barátnőmnek mondtam el, aki kijelentette, hogy ez szexuális zaklatás.  Csak pislogtam, mint az üregi nyúl. Csak akkor értettem meg, mit akar mondani, amikor én is az USA-ba kerültem, ahol már egy kacsintásért lesittelnek valakit a munkahelyen. Persze nálunk csak a nagy, sötét hallgatás van. Mindenki kussol, tűr, és a „jaj de férfias, marcona legény ez a Pesta” álarccal magyarázza, ha egy pasi túlzottan nyomul egy lányra. Aki persze ribanc, ha flörtölni mer, vagy mosolyogni rá. Jobb lenne, ha csöndben fekszik, és meg se szólal, míg a fiú ráhengeredik.

            Nemrég  ismét csalódtam a világban, Persze nem vérkomolyan, inkább csak egy emberben szerencsére. Mert amikor azt gondolod, hogy már minden tudsz, akkor jön egy újabb kanyar. És igen, most ezzel bemárthatnék valakit, akit ha nem is sittelnének le egy kis tipitapi miatt, de mind a karrierje, mind a magánélete megsínylené egy életre. De nem ez a lényeg, mert sose akarnám bántani, hanem hogy engem ráébresztett, hogy mennyire fontos az, hogy bizonyos helyzetben legyen lélekjelenlétünk, Hogy merjünk nemet mondani, akkor is, ha maga Brad Pitt próbálkozik.  De persze nem kell tennünk semmit, csak ne bántsuk magunkat se. És főleg ne ezt a magatartást adjuk tovább a lányunknak.  Mert nem mi vagyunk a hibásak, csak az elszenvedők. Mí Tú.