Az egész úgy kezdődött,
hogy felhúzhatós zenélőst kerestem Lili Annának, mert gondoltam, azt már a
pocakomban hallja, és milyen buli lesz, ha felismeri élesben is. Először egy
neves bababoltba mentem, ahol ferlhúzhatós plüssök sokasága várt, gagyibbnál
gagyibb dallamokkal. Eszembe jutott az én kis felhúzhatós, rózsaszín műanyag elefántom.
Mozogtak az fülei és az ormánya, egyszerűen imádtam. De ezek itt olyan debilek
voltak, és debil zenét játszottak, ráadásul egy vagyonba kerültek. Utána átsétáltam
egy másik neves játékboltba, ahol aztán egy gombostűt sem lehetett leejteni,
akkor volt a zsúfoltság, maximális helykihasználás pipa, még a pult fölött is
Disney plüssök klónjai sorakoztak, egy féle figurából száz darab, misztikus
sci-fibe illő jelenet volt. A zenélő játékok sora kifulladt egy halom idióta
zajt hallató izében (nem túlzok, fogalmam sincs, milyen állatot vagy Lényt
imitáltak, de a kicsikém közelébe nem engedném őket…), végül találtam egy
csenevész, citromsárga oroszlánt, aki nagy nehezen elnyivákolta a keresett
dallamot. Addigra azonban már elment a kedvem, hogy egy vagyont költsek
olyasvalamire, ami nem is tetszik. Felnéztem a zsúfolt polcokra, miközben a
hangszórók egy új „családi” társasjátékot reklámoztak üvöltve „Undi” névvel,
melynél nincs szuperebb és undorítóbb, ha-ha, aztán szépen kisétáltam a
boltból.
Hazamentem, rákattantam
a kedvenc amerikai és angol oldalaimra, melyeket mostanában bújok újszülött és
baba-játékok után vadászva. Mostanában Montessori- rajongó lettem. Megnéztem a
filmet az életéről, és rá kellett jönnöm, hogy nagyon jól látta a dolgokat már
a múlt században. A gyerekeknek értelmes, emberközeli, barátságos játékok
kellenek, és az sem baj, ha ez fejleszti őket.
Ha azonban körülnézel a
hazai boltokban, elérhető áron (vagy méregdrágán) csupa műanyag szart kapsz, a „fejlesztő
játéknak” kikiáltott fából és anyagból készült csodák pedig csakis
csillagászati áron kaphatók, nehogy már az általában kis pénztárcájú
értelmiségi középréteg is hozzáférjen. Mintha minden csak a pénzen múlna. Rá
kellett döbbennem, hogy a montessori és az összes csodás reformpedagógia
módszerei idehaza csak szép elméletek. Hozzáférhetetlen a tágabb közönség
számára. És még magyar nyelven elérhető cikkek vagy anyagok sem nagyon léteznek.
Ugyan, ki írna róluk, hisz nincs mögötte marketing és nem kerül semmibe, ha
például fekete fehér mintákat nyomtatsz ki és ragasztasz kartonpapírra a
kicsikédnek mert ennél jobban nem fejleszti semmi a térlátását? Ebből senki nem
gazdagszik meg.
És ha továbbmegyek a
játékokon túl, az már elcsépelt gondolat, hogy a babázás mekkora biznisz,
viszont attól felmegy bennem a pumpa, ha valaki a pénzt a gyerekek jóléte elé
helyezi, és azzal butít kismamákat és anyukákat, hogy „akkor jó anyák” ha ezt
meg azt megveszik a gyereküknek, ha olyan (nem kötelező) védőoltásokat adatnak be nekik,
melyeket külföldön betiltottak?
Veronika világa, kezd
kinyílni a szemed, így a harmadik trimeszter közepén. Azt hiszem, írni fogok
még a témáról, és arról, hogyan találok magamra ebben a káoszban. Mert most
szörnyen bizonytalannak és tanácstalannak érzem magam. De igyekezni fogok,
ígérem, Lili Anna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése