Rengeteg
minden köt a Kis Herceghez. Hosszú évek sok-sok története és jó pár
újraolvasás. Néha úgy tűnik, már nem tud újat mondani, aztán jön egy friss
feldolgozás, és új megvilágításba kerül az üzenete. Leporolom, körbejárom, és
újra szemembe ötlik a nagy, központi kérdése: hogy miért is ennyire bonyolultak
az emberi kapcsolatok?
Amikor
leülök, hogy megírjak egy történetet, a fejemben már megvan a váz. Melyik
szereplő milyen másik szereplővel kerül majd kapcsolatba, ki lesz negatívan
feltüntetve, ki az, aki számít és ki az, aki kevésbé. Amikor a sztori végére
érek, és elolvastatom az írást pár hozzáértő emberrel, ők teljesen más
szemszögből mondanak véleményt a szereplőkről: neki szuper a karaktere, ő kissé
gyenge, vagy azt a másikat például nem lehet érteni, mit miért csinál,
dolgozzak még rajta, hogy legyen következetesebb az alakja, a könyv végére
legyen érthető, hogyan jut el A-ból B-be. Ennél a pontnál szoktam lefagyni, és
félretenni a kéziratot. Talán ezért nem is publikáltam még. Ha átírom,
újraöltöm annak a karakternek a személyiségét, már régen nem az lesz, akinek
elképzeltem, vagy akiről mintáztam. Hiába alakítom át, hogy tetsszen az
olvasóközönségnek, valahogy mégsem lesz az igazi. Az igazi, vagyis lényeges, azaz a szemnek láthatatlan, ugyebár. És ha
megnyirbálom, olvasóközönségnek emészthető, nemes lélekké teszem, akinek a
jelleme egyedülálló, nos hát akkor nem vagyok őszinte. Magamhoz sem és ahhoz
sem, akit ábrázolok.
Egy
könyvben ugyanis olyasvalamit kéne ábrázolni, ami példaértékű, amiről szívesen
olvasunk. Nemes és élethosszig tartó barátságokról, igaz szerelemről, ami
mindig hasonló forgatókönyv szerint megy, mert erre harap a nagyközönség. A
mindennapi, emberi kapcsolataink azonban nem ilyenek. Persze, szerencsére
vannak gyerekkori barátok, akikkel bármikor és bárhol összefutsz az életben,
ott folytatjátok, ahol tíz éve abbahagytátok, igen, létezik, de nem ez a
gyakori. Szóval ezért nehéz nekem ezt úgy megragadni, hogy őszinte is legyen,
kerek is legyen és hiteles is legyen. Épp, mint a róka a Kis hercegben. Az ő karaktere,
na igen, ő mindent odatesz. Vagyis odamond.
Életemben
először egy kedves plébánosom említette a Kis herceget a karácsonyi
prédikációjában. Az ünnepről beszélt, a szertartások fontosságáról, és arról,
miért fontos, hogy az emberi kapcsolatainkat is így tudjuk megélni. Akkor
vettem először kézbe a Kis herceget felnőttként, és akkor éltem át először, mit
is jelent a következő: ha hagyod magad megszelídíteni, a sírás kockázatát is
vállalod vele.
Rá
fél évre pedig vettem egy gipsz-bárányt, beletettem egy dobozba, épp ahogy a
pilóta rajzán szerepel a könyvben. A dobozt ki is lyuggattam, mielőtt húsvéti
ajándéknak szántam volna egy hirtelenszőke, kedves arcú fiúnak, aki eléggé
hasonlíthatott a Kis hercegre, és akivel már jó pár hete kerülgettük egymást.
Sajnos ő nem igazán volt Kis Herceg-párti, mert pár év múlva a bárányt poénból pirosra
festette, bennem pedig egy világ dőlt össze. De a lyukas dobozra még mindig
szívesen gondolok vissza, ahogy a srác szőkeségére is olyan Juhász Gyulás
stílusban.
Akkor
tudatosult bennem, hogy az idealizált kölcsönösség és egymásra hangoltság egy kapcsolatban mégsem úgy működik, ahogy eddig
képzeltem. Már akkoriban megírtam, igyekeztem megragadni, kőbe vésni a velem
történteket, embereket, helyzeteket, de ha később visszanéztem, sosem tűntek
túlzottan valódinak. Talán az egész Exupéry-történet idealizált lenne? Vagy a
rókának van igaza, és az embereknek nincsenek is barátaik?
Aztán
pár év múlva az első nagy szerelmemnek is felolvastam a Kis Herceget, hátha ő
megérti. De csak annyit mondott, hogy ő ehhez már túlságosan megcsömörlött, és
önmagától is eltávolodott, hogy igazán átélje. Mintha a Kis Herceg a rózsájával
és a hozzá tartozó felelősséggel csupán egy légből kapott, fenyegető ötlet
lenne, mely felvetésnek szép, de lehetetlen az életben is teljesíteni. Pláne,
ha már csalódtál az emberiségben.
Mert
ha egy barátság vagy kapcsolat tönkre megy, az már nem szép, vagy emelkedett.
Akkor a felek egymást hibáztatják, és nem hisznek abban, hogy mindez valaha még
működhet. De ha jobban belegondolok, a Kis herceg is elhagyta a rózsáját-a szép
szavak ellenére.
És
akkor idén a vőlegényemet vonszoltam el a moziba, hogy megnézzük a legfrissebb
Kis Herceg feldolgozást. Na jó, nem kellett vonszolni, hiszen kapható ő minden
szépre, csak motiválni kell egy kicsit. És ő is nagyon szereti a Kis herceget-
szerencsére. A mozi tele volt nyüzsgő tíz éven aluliakkal, mi ott magasodtunk
köztük, mint két nagyra nőtt gyerek, két adag popcornnal. Fiatalságban ugyan
nem mi vezettünk, de tuti én használtam el a legtöbb papírzsepit sírásra film
közben.
A
keretsztori egy nagyvárosban játszódik, ahol maximalista anyuka él egyetlen
kislányával. A kislány minden perce be van osztva, elit suliba készül, és
nincsenek barátai. Az iskolaválasztás miatt azonban a család új helyre
költözik, egy érdekes szomszéd közvetlen közelébe. A hóbortos pasasról kiderül,
hogy nem más, mint az a pilóta, aki egykor találkozott a Kis herceggel. És
innen indul a mese. Amit nekem ez a film adott, az nem más, mint hogy a
kapcsolatok elemzése és cimkézése helyett inkább arra figyeljek, hogy át is
éljem őket. Amikor a Kislány is végül megtalálja a Kis Herceg bolygóját, a rózsa már nem él. Miközben szomorkodik, felkel a nap, ő pedig rájön, hogy a
rózsa örökre vele marad a napkeltékben.
Van egy rész a Kis hercegben, melyet
kevesen idéznek, mégis, szerintem ez a legeredetibb mondata a rókának. Ugyanis
ő is beszél a Juhász Gyulás szőkeségről. Amikor a megszelídítést említi, ahhoz
hasonlítja a barátkozásukat, hogy a Kis herceg szőke hajáról most már mindig a
hullámzó búzatáblák jutnak majd az eszébe. És hogy mennyire fogja szeretni a
búzában a szél suhogását. Amikor pedig elbúcsúznak, és a Kis herceg szomorúan a
fejéhez vágja, hogy semmit nem nyert az egésszel, a róka csak ennyit felel:
-De igen,
nyertem. A búza színe miatt.
Szerintem ez a mondat foglalja igazán
magában a Kis herceg és minden emberi kapcsolat lényegét. Címkék, fontossági
sorrendek, boldog és boldogtalan végkifejlettek nélkül. Amikor megszelídítünk
valakit, mindig látunk valamit a másikban, melytől egyedivé válik számunkra, és
ez a valami lesz a búza színe. Ami összeköt, ahelyett, hogy szétválasztana, és
minden viszály és veszekedés értelmét veszti általa. Ez lesz a rózsa a
napkeltében, vagy a hullámzó búzatábla szőkesége, melyről például mindig egy
fiatalkori, idealizált szerelem emléke ugrik be. És ez jutott eszembe idén
karácsonykor a Kis hercegről a legújabb film kapcsán. Lehet, sose válik e
gondolat könyvtémává, mert nem tudom egyszerre emberien és nagyközönséget
vonzóan is visszaadni. Egyben azonban biztos vagyok: hogy minden bonyolult és
kevésbé bonyolult, hétköznapinak tűnő kapcsolatot (beleértve azt a fantasztikus
barátságot, mely saját magunkhoz köt) a búza színe teszi teszi azzá, ami.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése