A menekültkérdésről
olvasok vagy hallok, nézem a megjelenő cikkeket, az acsarkodást és a kialakult
menekült mellett-és ellenességet. Közben arra gondolok, én erről nem akarok
írni. Sem kommentelni, sem az igazamat bizonygatni. Aztán eszembe jut, hogy ha
írok, ha nem, akkor is pontosan tudom, mit gondolok, és akaratlanul is állást
foglalok. Hogy miért is? Mert pontosan tudom, mi megy végbe abban a sok
emberben. Ha háborús menekültek, ha nem.
Mert csaknem tíz éve én is nekivágtam úgy a világnak, hogy nem tudtam,
visszajövök-e valaha Magyarországra.
Vicces, hogy pár napja az
előző írásomban még a fészeképítésünkön sírtam-ríttam. Közben arra a beteljesületlen
álomra gondoltam, amit kilenc évvel ezelőtt dédelgettem, és ami miatt nekivágtam
Amerikának. Közben tőlem pár km-re a Keleti pályaudvaron pár napja még nőttön-nőtt
az az embertömeg, akinek konkrétan sehová nincs hazamennie. Ha akar, ha nem. Vagy
ha nem is akar, megvan rá a jó oka. Senkinek nem tartozik elszámolással. Ahogy
én se tartoztam akkoriban.
Rémisztő érzés, amikor
nem tudod, hol ébredsz holnap. Hol fogsz élni, mit fogsz enni, kinél fogsz
dolgozni. Az első éjszakámat Brooklyn-ban én is egy matracon töltöttem,
miközben fázósan összehúztam magamon a takarót a bébiszitter-ügynökség fűtetlen
szobájában. Kimerült és zavarodott
voltam az időeltolódás miatt, odahaza már elmúlt éjfél, itt pedig még épp, hogy
rám borult a kora őszi este. A reluxás ablak túloldalán, a számomra idegen
földrész idegen utcáján fekete köpenybe bújt pajeszos zsidó emberek mászkáltak.
Akkor még nagyon féltem tőlük, kis hazámban évek alatt belém oltották, hogy ők
nemcsak „mások”, de „gonoszak” is, semmiképp ne vállalják munkát náluk, sőt, ne
is érintkezzek velük, ha lehet. Nem csoda, hogy rémülten kuporogtam a takaró
alatt, hisz a végzetem folytán egyenesen a gettó közepébe pottyantam.
Pedig
senki nem kényszerített erre az útra. Magyarországon nem dúlt polgárháború, nem
folyt vér az utcákon, és megvolt a betevő falatom is. Az ismerőseim ámulattal
reagálták, hogy belevágok az ismeretlenbe, hisz sokan nem nézték volna ki
belőlem, a „tanulós” jó kislányból, hogy egy nap nyakamba veszem a világot. Az
igazság az, hogy nem volt választásom. Az alapján, amit belül éreztem, ami
hajtott, és éltetett, nem dönthettem másképp. Befejeztem az egyetemet, és
egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, egy albérletben kuporogjak és nulla
pénzért dolgozzak. És világot akartam látni. Fűtött a kalandvágy. Pénzt akartam
keresni, saját lakást szerettem volna, ahol nem háborgat senki. Ez volt az
álmom.
A
vízumigényléskor sokan rémisztgettek, hogy szinte lehetetlen, amire vállalkozom.
Mégis sikerült. Akkoriban semmire sem vágytam annyira, mint egy kiutazást
lehetővé tevő papírra. Annyira akartam, hogy még picit füllentettem is.
Felhúztam Anya jegygyűrűjét, és egy jó barátommal gyorsan „eljegyeztük”
egymást. Lehet, nem is én voltam, hogy ferdítettem kicsit a személyazonosságomon?
Meglehet. De így utólag: megérte! Mert az Amerikai Egyesült Államok területén
olyan világgal szembesültem, amit itthon elképzelni sem tudunk. Itthon azt
gondoljuk, ennyi és nincs tovább, miközben pár ezer km-re tőlünk nem ismerik a
nyomort és a pénztelenséget. Mindenkinek akad munka, amiből megél. Az
éttermekben akkora adag ételeket adnak bagóért, hogy két napig jól laksz. A
közlekedés jóval olcsóbb, mint nálunk. És ami a legfontosabb: odakinn mindenki
tudja, hogy az lesz belőle, amit szeretne. Csakis rajta múlik, nem azon, hány ember ismer, vagy hogy mennyire tesznek be neki mások.
Hozzáteszem,
kinn sem örültek érkezésemnek az amerikaiak, de elfogadták. Ahogy elfogadják a
sok illegális migránst is, akik "ott felejtik" magukat, majd családot alapítanak,
és generációk nőnek így fel. Megértettem, hogy mások miért választják ezt
végleges megoldásnak: mert az ország, ahonnan jöttek, nem elég nekik. Lehet
őket lenézni vagy telhetetlennek tartani, de megérteni is: ha egy életünk van,
merészek vagyunk és kitartók, miért kellene elfogadnunk azt, ami alapból rossz?
Az
álmom csak félig teljesült ugyan, de a kemény munka jutalma egy csodaszép
ház(rész) vidéken, ahol egy édes kutya boldog (rész)tulajdonosa lehetek. Itthon
ez sosem sikerült volna. És saját fészkem (ünk) még nincs ugyan, de rengeteg
tapasztalattal lettem gazdagabb. Megtanultam elfogadni és tisztelni másokat. A
Sors fricskája folytán csakis zsidó munkáltatóim voltak, együtt ettem velük az
ünnepi asztalnál, és cserébe karácsonyfát díszítettünk, húsvéti tojást festeni
tanítottam a lányaikat. Három diplomával se húztam az orrom az egyszerű munka
miatt: takarítottam, kádat sikáltam, gyereket pelenkáztam, mert tudtam, hogy
minden elvégzett órával lerakok egy követ az épülő lakásomhoz.
Akkoriban
még marslakónak számítottam a külföldi kalandom kapcsán. Azóta az itthon élő
ismerőseim nagy része már ugyanígy kinn él, és dolgozik. És gondolom ők is,
ahogy én is, látjuk, értjük és átérezzük, mi zajlik most a hozzánk érkező menekültekben.
Milyen az, amikor úgy indulsz útnak, hogy nem tudod, hol fogsz holnap aludni.
Erre az együttérzésre tanított az a brooklyn-i első éjszaka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése