Lenyűgöző fantasy lenyűgöző Párossal: Modernkori boszi és átlagsrác

Napjaink tini boszija tüzet varázsol, ablakot tör és gondolatot olvas. Mindeközben huszadik századi irodalmat búj, és totál mindennapi szeretne lenni. Ez sikerül is neki, amikor a kisváros átlagsráca beléhabarodik, és minden akadályon át kitart mellette. Nem is sejtik, mit vállalnak, a lány ugyanis el van átkozva. 

Így elsőre nem tűnik túl eredetinek a Lenyűgöző teremtmények cselekménye, én azonban töredelmesen bevallom, hogy le se bírtam tenni. Olvastam buszon, strandon, villamoson, megállóban, még az óráim előtt is. Egészen felpöndörödött a széle, mire a végére értem. Akkor pedig mégis kell, hogy legyen benne valami.

Valami mágia, varázslat vagy boszorkányság, engem ugyanis befűztek rendesen. Vagy csak transzcendens iránti vonzódásom tört felszínre a fantasy minden sorában, mely ugyanúgy vegyít Harry Potter-es elemeket, mint a Star wars-os hörgést Dart Vaderrel. Vagy csak saját gimis outsiderségemre ismertem rá a regény lapjain? Én is éreztem azt, amit Lena, bár nem törtem be ablakokat dühömben, ha úgy tartotta kedvem. 

De boszorkány, na az voltam, vagyok, mind a napig. Ha nem is profi, de varázsolok, igyekszem jobbá tenni egy nagyon egyszerű varázslattal mindenki életét.

A történetbeli kis boszorkánynak- bocsánat- Igézőnek- választania kell, hogy a tizenhatodik születésnapján átáll-e a Sötét oldalra vagy a Fényt szolgálja. Klasszikus sztori, de mégsem az, a helyzet ugyanis kissé komplikáltabb, mint aminek látszik. Lena anyja ugyanis a Főgonosz, és ha nincs is bádogból, mint Darth Vader, azért elég aljas így is. Természetesen a saját oldalára akarja állítani a kislányt, aki a regény végéig még azt sem tudja, hogy a választás az ő kezében van, és nem egy rajta kívül álló Erő pakolja őt a jóboszorka-rosszboszorka skatulyába. Lena elől azért titkolják a választás lehetőségét, mert ha a Jó oldalra áll, minden rossz ellensége megsemmisül, beleértve tulajdon nagybátyját, aki nem más, mint egy jó célt szolgáló negatív lény. Ajajj, nem egyszerű. És mindennek tetejében, ha Fényhozó lesz, még szerelmét is elveszíti.

Elsőre egyszerűnek tűnik az élet, ha azt mondják, a választás a mi kezünkben van, de a súly, amit  ezáltal cipelünk, nehezebb, mint a mázsás kő. Mert mi van, ha így vagy úgy döntünk, mit veszítünk, kit vagy mit adunk fel érte? És ma persze már a tiszta Jó- Rossz kettősége sem olyan könnyen elkülöníthető, mint a régi mesékben.

Szóval a boszorkánynak feladták a leckét rendesen a könyv írói, ahogy nálunk is minden nap újabb kihívások jönnek. Varázslat nélkül nem  menne , még szerencse, hogy a szívünk mélyén mindannyian rendelkezünk egy cseppnyi bűbájjal. Persze épp annyival mindig, amennyire szükségünk van.  Ettől lenyűgöző az egész.

Nannyk sava borsa

Már körülbelül egy hónapja ígértem egy újabb nannys írást, íme: :-)

Kétéves nanny tapasztalattal bátran állithatom, hogy a “nanny” nemcsak külön emberfaj, hanem nemzetiségi vonatkozásban is eltéréseket mutat. Példaul az afro-nanny szénfekete és magasból tesz rá, hogy a gondjaira bízott aprólék életben van-e még. Előfordul, hogy míg ő órák óta telefonál háttal az üveges verandának, a gyerkőc odakinn az udvaron épp egy kétméter magas kőfalról készül fejjel lefele lejutni. (a helyzetetet súlyosbítandó, ha a TE apróságod is a szomszédban játszik az említett afro-nanny szerető védelme alatt….Így mentünk amerikai kislányom törött ujjával másnap az ambulanciára….Mondanom sem kell, kivel találkoztunk a kórház folyosóján..?: kedves afro-nannynkkel és kisfiával. Ők is a gipszelőből jöttek.

Az Amerikában élő afro nanny feneke általaban fordított arányosságban áll agya méretével, és terebélyes mérete ellenére folyton sietségben van, úgyhogy azt már nincs is ideje megnézni, hogy a poronty a hátsó ülésen becsukta-e a kocsiajtót (háromévesen…), sőt mi több, beszíjazta-e magát…(!).

Nem feketítem tovább azt, ami amúgy is fekete, nézzük inkább a lengyel nannyt! Az államokban volt szerencsém több lengyel nannyvel találkozni, de legtöbbjükkel elég nehezen értettem szót, és ez nem a tört angolságunkkal függ össze. Általában mind torkaszakadtából ordít beszéd helyett, elázik az ember arca, mire az illető mondandója végére ér. Kitartóan tukmálnak lengyel sonkával, aminek borzalmas az íze, és az ember lányának gyomra visszaadná tőle azt, amit már előtte megemésztett. Furcsák a lengyel nannyk, kivéve Annát, aki nagyon jó barátnőm volt South Orange-ban, és sosem ordított. Dehát ugye a kivétel erősíti a szabályt! És sonkával sem tukmált. Viszont mentünk shoppingolni és sokat nevettünk. Anna kivétel, Anna örök.

Az angol nannyt nagyon csípem. Nála a gyerekek kihúzzák magukat az asztalnál, és késsel-villával esznek. Az angol nanny követendő példa. Megbecsüli a család, mert nem telefonál háttal az üveges verandának, és besegíti a gyereket a kocsiba. Sőt, be is szíjazza! Őszinte a családdal és a család is őszinte vele. Poénkodnak, nevetnek. Az angol nanny családtag. Mint Caroline, akit ismertem. Caroline a nanny-példaképem. Mint nanny és mint ember. Véletlenül talákoztunk egy közös neveltke kapcsán az angolosan tavaszias Surrey megyei januárban. Kocsival érkezett a puszta közepére, tarka sál volt a nyakában, és az első pár órában nagyon hallgatott. Meg is lepődtem, mert tűzről pattant, minden lében kanál leányzót vártam a három Edwards-gyerek ex- dadájaként, ehelyett egy szótlan, komoly nanny érkezett. Ám rövidesen rájöttem, hogy Caroline varázsereje nem a hangjában vagy mókamesterségében rejlik. Egyszerűen a lényével parancsol. Sosem emeli fel a hangját, vagy szidja le a gyerekeket, mégis hallgatnak rá. Thalia szemei ragyogtak, amikor meglátta, még az ördögfajzat Charlie baba is abbahagyta a bömbölést egy percre. Ahol Caroline megjelent, tündérporral telt meg a levegő, és mindenki mosolyogni kezdett, leült egy percre, vagy békésen nézett maga elé. Amikor a vendégszobában szállásolták el éjszakára, szinte érezni lehetett a nyugalmat a sötét házban este, amit magával hozott. Caroline finomakat főzött és csodaszépen rajzolt. (a nannységet csak mellékállásban űzte, amúgy grafikusként dolgozott Londonban.) Ha nincs Caroline, sosem válok olyan nannyvé, aki vagyok.

Végül, de nem utolsó sorban vegyük az ausztrál nannyt. Az ausztrál nanny kivételes munkabírásáról híres, ha mindennel végzett, megkérdezi, “mit csináljak még?”. Na jó, ezt nem én sütöttem ki, egy novelláskötetben olvastam, olyanban, amit az angolok a WC melletti kispolcon tárolnak. Milyen is az ausztrál nanny? A kép alapján jókora darab nőszemély, rövid, szőke hajú ,kék szemű, 25 es 35 közötti, és rendkívül strapabíró. Egy kenguruval is elbírna. Amikor Edwardsékhoz becsöngetett,épp olyan volt, mint a könyv illusztrációján: rövid, szőke hajú,kék szemű. Becky. A világ végére elhurcolt fegyencek szívós ivadéka. Becky reggeltől estig robotolt, de munka után még volt ideje elugrani velem a völgybe a pubba, ahová zseblámpával felszerelkezve jutottunk csak le, mert a farmházból csak földút vezetett le a faluba közvilágítás nélkül. A göröngyökön bukdácsolva lettünk cimborák Beckyvel.

Egy másik este állásinterjúról jottem haza. Egy londoni családnál jártam, ahol, amikor benyitottam, egy babát találtam a konyhakövön ücsörögve, pici, szöszkefejű babát, úgy egyéves lehetett, nagy, kék szemekkel pislogott rám. Anyuka nagyban telefonált, miközben beinvitált a másik kezével, így volt időm körülnézni. Emlékszem; rég láttam ekkora kupit. Edények szanaszét, egy lábosban fortyogott valami meghatározatlan, a padlón mazsoladarabkák közepén pedig a nagyszemű babakisasszony trónolt és kíváncsian mustrálgatott. Hamarosan megjelent a fiúcska is a lépcsőfordulóban, oldalára kötött karddal, hátán királyfis köpeny. A kisfiú rámnézett, aztán anyjára, aki még mindig  telefonált- aztán se szó se beszéd kiviharzott.

-Ez is jól kezdődik….-gondoltam. Aztan máris Dorking felé repített a vonat, ahol a vasúti parkolóban nagy nehezen megtaláltam az ősöreg, sebváltós autót, amit a család rámhagyott, hogy használjam. Természetesen befagyott estére az üveg, úgyhogy jó félórat kapargattam, mire láttam valamit. Ezután felhívtam az ausztrál nannyt, hogy kb 20 perc múlva otthon leszek, majd csörgetem mobilon, hogy nyisson ajtót, mert a gyerekek már alszanak, nem akarok nagy zajt csapni.  (A szülők moziba mentek…)Fél éjfélre értem haza, de a WC-polc feletti könyv ismét nem hazudott: Beckyt vasalás közben találtam. Jókora vasalatlan kupaccal a jobb oldalán, majd egy másik hajtogatott halommal a balon. Elfojtottam a röhögést, amikor megláttam- ha mindennel végzett, megkérdi, mit csináljon még….-a kedvemért kis szünetet tartott, diskurálni kezdtünk, áthoztam a laptopot a szobájába, megmutatta az ausztrál CD-én a képeit, ámultam annyi szépség láttán. Ausztrália gyönyörű lehet a naplementéivel, a sziklás hegyeivel és vízeséseivel. Aztán Becky a videóra kattintott, ami őt mutatta a barátaival ejtőernyőzés kozben.Akkor jöttem rá, hogy Becky nem is csupáán az ausztrál nanny, hanem egy rém izgalmas csajszi, annyi idős, mint én, mégis olyan lélegzetállító dolgokat próbált már ki, amitől engem a hideg kiráz, pedig lehet, titkon én is vágyom rájuk- Milyen lehet az, a felhők közé zuhanni…? Becky szerint kimondhatatlan. Rádobbentem, hogy még rengeteg dolgot nem is éltem át ebből a világból, nem éreztem, számtalan szépséget nem láttam, és mégis azon gyötröm magam, mitévő legyek most, hogy haza kell mennem, mert ezeddig nincs új állásom. Szinte beleborzongtam a felfedezésbe. Csodálatos minden perc, amit ezen a Földön tölthetünk. Csak rajtunk múlik, hogy élünk-e vele. Bárhogy is alakul, jó lesz! És egyszer meg kipróbálom az ejtőernyőzést.

         A vetítés után Becky visszatért a vasaláshoz, én meg gyorsan megnéztem az e-mailjeimet. Ekkor tűnt fel egy frissen érkezett üzenet, lecsaptam rá:

Kedves Veronika!

Nagyszerű volt találkozni veled ma este, köszönom, hogy segítettél a vacsora lebonyolításában és hogy vigyáztál Jemimára! Ezennel szeretnélek megkérni, hogy légy Jemima és Sammy Stern nannyje, Isten hozott a családban! Holnap átküldöm a szerződést, mert most már túl későn van. Szép álmokat!

                 Sue Lee Stern

         Alig hittem a szememnek. Beckyvel ujjongva körbetáncoltuk a szobát, ő is nagyon boldog volt, akárcsak én. ( Az ausztrál nannynek arra is van energiája, hogy a barátjával ujjongjon, miközben egy kétéves minipizsamáját vasalja….)

Avonlea múzsája-avagy miképp írjunk elbeszélést nagyregényből

        

          Bevallom, kevés olyan pályázat van, amit kevesebb titokkal kezeltem, mint az Avonlea- fogalmazási versenyt. Nem mintha nem vágtam volna bele hatalmas lelkesedéssel és ötlettel, de féltem is tőle.  Évekkel ezelőtt imádtam  és használtam Montgomery stílusát számos elbeszélésemben, melyek természetesen mind a múlt században játszódtak, és a cirkalmas jelzők szinte kilógtak a papírról. Mostanra azonban megváltoztam. És épp ezért tartottam is tőle. Eléggé montgomerys maradtam-e ahhoz, hogy egy ilyen megmérettésen részt vegyek?

          Az ötlet, hogy megírjam a gyerekkoromat, életem első, meghatározó barátságát, a felnőtté válást, és az első, mindent elsöprő szerelmet,  már évekkel ezelőtt hatalmába kerített, azon a bizonyos vonatúton, amikor Csipkerózsikás csókomból ébredve hazafele zötyögtem újévkor a vonaton. (Lásd januári első bejegyzés..) Akkor jöttem rá, hogy le kell írnom, ki kell adnom magamból mindent, ami történt, bármi áron.

           Így történt, hogy az Amerikában töltött egy év alatt nekiültem, és fekete fedeles amerikai füzetek sokasását körmöltem tele a Gémkapcsok első fejezeteivel. A címet egy lelkész jóbarátom adta, Dr. Szigeti Jenő bácsi, akinek előadásai az emberi kapcsolatok rejtélyéről annyira magragadtak, hogy egyik írásának kulcsszavát rögvest kölcsön is vettem.

            Aztán letelt a New Jersey-beli egy év, és bár biztos voltam a happy endben, elkerültem Angliába, ahol újabb egy év következett. Ez alatt az idő alatt sok új felfedezést tettem, többek között "ahogy az már lenni szokott", hatalmasat csalódtam, és rájöttem, hogy a fejemben élő kép korántsem azonos a valósággal. Ekkor elhatároztam, hogy nem lesz happyend és kész. Harmath Dorka és Gaál Dani útjai örökre és végérvényesen szétválnak: punktum. Hazatérve Magyarországra aztán megenyhültem: na jó, nem maradnak együtt, de béke lesz köztük.

              A regényt 2008 júliusában fejeztem be, több mint ezer oldallal a hátam mögött, és hatalmas kétellyel: mert ugye ki fog elolvasni ezer oldalt?

           Gyerek és ifjúkorom krónikája azóta is az íróasztalban pihent, míg hírét nem vettem az Avonlea-pályázatnak. Azonnal tudtam, hogy ez a mű épp ide illik. De ezer oldallal???? Addig-addig szöszmötöltem a nevezéssel, míg utolsó este (húsvét vasárnap estéjén) beugrott a gondolat: nekem neveznem kell! Így leültem, és egy este alatt ezer oldalból összehoztam egy tíz oldalas elbeszélést. Kölcsönvettem Zakály Viki barátnőm remek írástechnikáját, néhány keretttörténet-klisét, és hopp, kész is lett Gilbert Blythe és Anne Shirley modern kori története.

            A második helyezésnek nagyon örülök, főleg, mert tényleg nagyon összecsaptam... Remélem, azért élvezni fogjátok, mindenkitől elnézést a helyesírási hibákért!  :-). Ja igen, és végül csak hepiend a vége!

A mű az alábbi linken érhető el: (lefelé görgetve a művekig, kiválasztva a Gémkapcsok pdf-et...)

http://avonlea.hu/fans/fogalmazasi_verseny

Az elérhetetlen Férfiről

        Mindannyian ismerjük. Jön, hódít és könnyeket hagy. Vagy sápadt vágyakozást, álmatlan éjszakákat, esetenként agresszív kirohanásokat. De lehet, hogy nem így történik. Például ha elég korán érkezik, és épp olyan messziről, hogy a szócsatákra sor sem kerülhet: ugyanis ő a mi magazinokból ismert Plátói szerelmünk. Ugye, ismerős?

      14 éves voltam, amikor megtörtént. Egy sztármagazint forgattunk Andi barátnőmmel suli után, amikor megláttam Őt. Aztán végem volt. Természetesen ez a helyzet különbözött attól, mintha Bon Joviba estem volna bele, vagy a Backstreet boys valamelyik kappanhangú énekesébe, ugyanis tudtam, ez nem rajongás. Dehogyis! Ez maga a Sors, a Végzet, párkák fonta labirintus, melybe nagy lelkesen beleveszhettem. Mennyei gyönyör!

      Nem volt jóképű srác, sőt, még helyes sem, nekem mégis Ő kellett. A Kisördög bennem persze azt mondta, így nagyobbak az esélyem, egy ilyen malacképű gyerek biztos senkinek sem kell, még a hangja miatt sem. Mindenki a Tesójáért van oda, helyes, legalább Ő megmarad nekem. Kinn volt a képe a falamon az ágyam fölött, néha órákon át csak néztem. Tanulás helyett is. És különben is, mit számított a tanulás nyolcadik év végén? Ő annál inkább számít. Mert természetesen hozzá megyek feleségül,  ehhez nem férhetett kétség. Csak előbb még el kell végeznem a középiskolát, aztán valami egyetemet, de azalatt már jöhetnek a gyerekek.

     "Az első kislány lesz, a második kisfiú, aztán tökmindegy a többi. Öt gyerekünk lesz. (!!!).  És természetesen szőke lesz mind, akárcsak Ő! (Na jó, egy legalább lehet barna, elvégre is az én génjeimet is hagyjuk érvényesülni!) Aztán körbeutazzuk a világot gyerekestül, és természetesen minden gyerekünk énekelni fog, de nem lesznek kihajtva az utcára, csakúgy jókedvből énekelnek majd.

     Hogy miért pont Ő? Á, mert ő más, mint a többi, legalábbis más, mint a körülöttem nyüzsgő éretlenek, akikkel nem találom a közös hangot. Angelo érett gondolkodású, komoly férfi. (!) Alig várja, hogy családja legyen. Én pedig alig várom, hogy Mrs Kelly lehessek!"

  ...És így utólag, a család tagjainak utóléletét olvasva (lásd linket szöveg alatt..) meg kell állapítsam, hogy a lehető legjobb választást hoztam vele anno! Habár nem lettem Kelly-feleség, és jelenleg még gyerekem sincsen,van viszont édes, aranyos Párom, akinek bár nem hosszú  haja, de tud énekelni. Szerintem Angelo se bánja. Ha esetleg összefutunk, elnéző mosollyal nyugtázzuk a Sors fintorát, mint két réges régi ismerős, akik egy másik univerzumban biztos egymásnak vannak teremtve.


További info egykori drágám családjáról:
http://www.eharmonia.hu/szethullott-a-hires-sztarcsalad-igy-zenelnek-most-a-kelly-family-enekesei/

A másik Boleyn lány: Tudor-lélektan , avagy mire vágyik a nő?

Nem kétséges, hogy VIII. Henrik nagy hóhányó volt, habzsolta a nőket. Amolyan alfahím, némi hatalommal és sármmal felfegyverezve.  Egy volt főnökömre emlékeztet, övé volt fél Magyarország, és egyszerre minimum két nőt hajtott amellett, akivel épp együtt élt.  Míg legifjabb trónörökösét neveltem, volt időm megfigyelni az életét. Hihetetlen önbizalma és némileg arrogáns stílusa ellenére sosem gondoltam őt embertelen szívtiprónak, aki átgyalogol a nők életén. Tudta magáról, hogy nem apa és férj-típus, és ezt sosem rejtette véka alá. Nem volt hűséges egy kapcsolatában sem, de ezt nem másoktól sem várta- várja el. Érdekes esettanulmányt érdemelnének azonban e jelenkori történet női főszereplői, akik tele voltak megbántással, gánccsal, sosem néztek a szemedbe, ha mondtak valamit, és ott fúrtak-faragtak, ahol akartak..

Nos, a pocakos, nagy étvágyú Henrik épp olyan lehetett, mint ez az egykori főnököm.. Ex-párjai pedig azokra a nőstényekre hasonlítanak, akiket mindeddig sajnálattal vegyes együttérzéssel szemléltem. Nem véletlen, hogy a Másik Boleyn lány történetében is épp a női szereplők ébresztettek hasonló gondolatokat bennem. Gondolom, a valóság eléggé távol állhat a romantikus, amerikai történettől, de kétségkívül príma gondolatébresztő minden 21. századi nő számára.

Eddig úgy néztem a történelmi Boleyn Annára, mint az események pórul járt áldozatára: rossz időben volt rossz helyen, beleszeretettek, elcsábították, dobták, majd még meg is ölték. A filmben ő (Natalie Portman)  nem áldozat, hanem épp kezdeményező, „gaz” cselszövő, amolyan „tudom, mit akarok, és azt el is érem” nő, aki minden  praktikát latba vet, hogy a királyi székben tudhassa magát. Amolyan uborkafára felkapaszkodott királylány, akin még rajta van a  kötény , de már a koronáért nyúl. A nagy küzdelemben el is felejti, mit érez a kiszemelt férfi iránt, inkább a hatalomvágy hajtja, és persze annak rendje és módja szerint meg is kapja érte a magáét: first lady lesz ugyan, de a feje hamarosan porba hull. Akárcsak képletesen egykori főnököm exnőjével történt: ha a feje meg is maradt ugyan, de hamarosan kegyvesztett lett.
 Mary húga (Scarlett Johansson) természetesen szőke, ártatlan, nagy kék szemekkel, és akkora szívvel, hogy fél Anglia elfér benne. Amikor nővérét börtönbe vetik, élete kockáztatásával megy a királyhoz, hogy kiszabadítsa. Annak ellenére, hogy egykor épp testvére volt, aki Henriket elszerette tőle, míg ő veszélyeztetett terhesként feküdni kényszerült. Szóval Marcsi igazi hős: mártír és odaadó, női karakter. Nem küzd se koronáért, se hatalomért, még a király sem igazán érdekli, egy véletlen folytán azonban épp rajta akad meg nőcsábász uralkodó szeme, és így válik elsőként ő a király szeretőjévé. Mary szépen belesodródik a szerelembe egy alfahímmel, akihez hasonlót még sohasem ismert, és aki valószínűleg az ágyban is elkápráztatja praktikáival. Azt a típusú, passzív nőt testesíti meg, aki odaadón képes szeretni, és nem vágyik semmi másra. Nem véletlen, hogy Justin Chadwick rendezőbácsi őt emelte piedesztára: „Látjátok, látjátok? Néha jobb szépen csendben maradni, jobban jártok, mintha nagyon ugráltok, mert akkor könnyen lehet, hogy nem élitek túl a filmet!” Mondanom sem kell, hogy az általam ismert „VIII. Henrik” jelenlegi barátnője is szőke. Vagy ki tudja, már nem is a jelenlegi? Azóta eltelt pár év, lehet őt is lecserélték már.

Tehát a történet morálja, vagyis erkölcsi tanulsága erősen azt próbálja sugallni, hogy a törtetés és női praktikák erősen elítélendő foglalatosságok, és jobb, ha nem élünk velük. De azért felvetődött bennem, hogy manapság nem épp főnyeremény egy Mary-típusú nő helyében sem lenni. Mégis, milyen érzés megtűrt másodikként élni? Nem vágyunk, mi nők, mégiscsak mind a „trónra” a választott királyfi mellett? Ezzel együtt azonban tanulságos lecke lehet a második szerepe is, hiszen semmi más nem taníthat bennünket igazán szeretni, mint a szenvedés. Nincs olyan lány vagy nő, aki legalább egyszer élete során ne esett volna át ezen.

Épp ezért mindkét Boleyn-lány szimpatikus nekem, hiszen voltaképpen, ha nagyon mélyen magunkba nézünk, hasonlítunk mindkettőjükre: melyik lány nem vár elköteleződést vagy épp többet („mikor veszel már el???”) választottjától , és melyikünk nem vágyik arra, hogy teljes valóban megélhesse nőiességét a Férfi mellett, aki mellett semmi másra sem kell gondolnia?

Van, ami sosem változik. Még szerencse, hogy  nekünk már nem kell vigyáznunk annyira a fejünkre. A szívünkre annál inkább.