A sárkányeregető

             

             Újabban koránkelő lettem. Ez azért érdekesség, mert azelőtt nem lehetett kirobbantan sem az ágyból tíz előtt . Most én ébredek a legkorábban. No nem a friss levegőtől, pirkadati varázstól vagy önszántamból. Egy igazi kis biológiai vekker gondoskodik róla, hogy minden hajnalban ugyanabban az órában kipattanjanak a szemeim.

            Ez a két és fél hónapos ébresztőóra ma fél ötkor keltett. Hallottam a cuppogást, ami a hüvelykujja felől érkezett, amit jóízűen a szájába tömködött, jelezve, hogy éhes. Aztán mocorgott hozzá még az ágy túlsó felén, apró halom a babapaplan alatt. Nem volt választásom, meg kellett etetnem.

            Minden nap hatszor ugyanaz a nóta.. Mérlegelés, szoptatás, megint mérleg, fejés, aztán pótlás. És három óra múlva kezdődik az egész elölről. A szoptatási tanácsadók már amúgy is megköveztek volna a sok mérlegre tevéstől, mert ugye elég lenne a picit napi vagy heti egyszer mérni, de nekem biztonságot ad, ha látom a grammokat, dekákat szépen gyarapodni.

            -Akár bele is hülyülhetnék a monotóniába-gondoltam, miközben Lili babát néztem, ahogy a karomban jóízűen falatozott. Néha eltűnődöm, hogyhogy nem tettem még. Valóban elvarázsolt volna az anyaság? És akkor mi a helyzet a kéthetente egyszer jelentkező bőgésrohamokkal, a kiborulásokkal és miegymással? Az is az anyaság része lenne? Jesszus, hogy fogom én ezt bírni…egy életen át? Na jó, egy életen át nem szoptatok és nem fejek majd, de lesz helyette más. Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond. Hú, de utálom ezt a mondást. Mintha egy gyerek csak teher lehetne. Marhaság.

            Nézem Lili fejecskéjét, ahogy álmában a karomra hanyatlik. Gyönyörű pillái meg-reg rebbennek. Részéről a reggeli véget ért. Lábujjhegyen a mérleghez lopódzok vele, várom az ismerős sípolást. Ok, rendben, mehet aludni. Óvatosan az ágyába teszem, és megigazítom a takarót. Aztán sóhajtok. Vége. Mehetek aludni én is. Csak épp az álom nem érkezik. Éhes vagyok. Kimegyek a konyhába harapni valamit. Gyümölcsöt kívánok, de a spájz üres. Egy szem paprika virít a kosárban. Beugrik, hogy a kert végében a málnabokrok roskadoznak. Ki kellene menni szedni pár szemet. De most és így..? Végignézek indigókék pizsamámon, abszolút vállalható, és amúgy a kutya sincs ilyenkor odalenn.

            Kivéve Samut. Összefutunk a lépcsőfordulóban. Lelkifurdalásom van, úgy érzem, mióta anya lettem, hanyagolom szegénykét. Kinézek az előkertbe. A kerítésen túl aranyfényben úszik a napraforgótábla. Hátunk mögött épp kel a nap. Beleborzongok a látványba. A levegőt szinte harapni lehet, a madarak rajba tömörülve zsibonganak a villanydrótokon. Szóval erről maradtam le én eddig. Míg nem volt kisbabám.

            Aztán a hátsó udvar felé indulok Samu döcögős léptekkel követ. Neki sincs ínyére a korán kelés, nyolc előtt jobbára ki se dugja az orrát a lépcső alól. Most azonban megadón jön utánam. A fű még harmatos, és a hajnali égen tejfehér felhőfoszlányok úsznak, mint a mesében. Áhítattal nézem az eget. A reggeleket aranyba kéne foglalni. Van bennük valami misztikus, különösen az égben. Elviselném ezt a pillanatot naphosszat.

            Ekkor egy sötét árny libben a képbe. Meglepve követem tekintetemmel. A fekete árny sötétkék csíkban folytatódik olyan, mint egy nagy szárnyas óriás, ide-oda cikázik az égen. Papírsárkány. Hosszú, láthatatlan zsinegben folytatódik, mely egy magas srácban ér véget.

            Úristen, valaki hajnali ötkor sárkányt ereget. Ijedtemben majdnem visszafordulok, de ha már eddig eljöttem, bakker, nem megyek vissza. Kell az a finom málna reggelire. Amúgy észre sem fog venni. Majd gyorsan elsurranok mögötte. Úgyis pont háttal áll nekem a szomszédos, gazdátlan telek közepén. Amúgy meg miért is rejtőzök? Nem is tudom, ki az őrültebb, ő vagy én? Hajnalban pizsamában eprészni vagy sárkányt eregetni nagyobb ciki? Sorry, én gyerekkel vagyok, tuti előbb keltem. Ennek a tagnak max szerelmi bánata lehet, vagy vizsgázik vagy tudjamisén.

            Határozott léptekkel indulok a málnasövény felé. Samu lihegve baktat utánam, rózsaszín nyelve a lábát verdesi. Közben az égen hullámzó sárkányt figyelem, testet öltött álom vagy vágykép? Benne minden őrültséggel, ami a szívünk mélyén jellemez minket. Egy pillanatra megállunk, én és a sárkányeregető, egymást nézzük. Ő a sárkányával, én a pizsamás málnaevő ámokfutásommal indulok a „ ki a hajnali legmerészebb hülye” versenyen. Ha létezik egyáltalán ilyesmi.

            Nem is számít, létezik-e. Csak a málna selymes íze a számban, miközben pár szemet meghagyok a hangyáknak, és szórakozottan dobom a darabkákat a földre. Samu a hátsó kertkapu elé heveredve vár. Lassan fölénk emelkedik fényeivel a reggel. Mire visszaindulok, a sárkány már eltűnt az égről. Gazdája a placc közepén csomagolja a kókadt sátordarabot. A ház felé haladva még összepillantunk. A sárkányeregető keze búcsúra emelkedik. Visszaintek. Újabb értelmet nyert a koránkelés.