1.
Fekszem
a kórházi ágyon, és a plafont bámulom. Mennyi idő lehet, öt – hat? Már
világosodik, lassan kiveszem a szoba körvonalait. Áron hortyog mellettem. Nem
tudom, megmozdíthatom-e már a lábam. Ez a hülye katéter idegesít. Mindig
rettegem, hogy kapok majd, ha kisbabám születik. Az epidurálba bele se
gondolok. Jöhetne már a nővér, hogy kivegye. Mozdulni se merek. Minden rémálmom
valóra vált azzal, hogy megcsászároztak. De nem tudok most erre gondolni. A szívem
a torkomban dobog. teljesen éber vagyok, pedig csak pár órát aludtunk. Lili
Annát 11 körül vitték el vagy később, nem is tudom, de már őrülten hiányzik.
HOL VAN? Most értettem meg Ági (doktornőm) szavait a tanfolyamról, hogy hiába
alszol külön első éjszaka a babádtól, nem tudsz nem RÁ gondolni. Mennyire igaza
lett…MIKOR HOZZÁK MÁR? Meg akarom ölelni, a karomba venni.
Közben befut az éjszakás nővér,
beadja a méhösszehúzót és a véralvadásgátlót, és végre végre kiveszi azt a
hülye katétert persze. Kedves és mosolygós, gratulál a szülésemhez. Én nem
tudok gratulálni magamnak egyelőre, de ez most nem érdekel.
Fülelek. HOL VAN már Lili Anna? Áron
még mindig hortyog. Hihetetlen. Hogy tud ilyen békésen aludni, amikor a lányunk
nincs itt? Lassan teljes világosság önti el a szobát. Nem süt aranyfénnyel a
nap, mint a szülésem napján, ólmos szürkeség pihen a tájon. Talán havazni is
fog. Április 18-án.
Akkor meghallom. Egyre erősödő oá.
OÁ. OÁÁÁ a folyosó végéről. Megdobban a szívem. Ez Ő. A lányom. Akinek pici arca
tegnap este az enyémhez ért. Hozzák már, az Istenért! Aztán kinyílik a kórterem
ajtaja, és üvegfalú kis hintóban begördül rajta Lili Anna, a húsvéti
hercegkisasszonyom.
2. Az a csodás gyermekágy….
Rájöttem, eddig
fals kép élt bennem a gyermekágyról. Pihenő anyuka és érkező finomságok,
édesdeden alvó újszülött. Na jó, ez utóbbit magam sem hittem. Bár ahhoz képest,
hogy azt hittem, pár hét után őrjöngeni fogok a kialvatlanságtól, meglepően jól
viselem az első időszakot. Anya megérkezett és rögvest átvette a
parancsnokságot. Szükségem volt rá. A sebem sajgott, Lili Anna pedig üvöltött.
Rengeteget. Nem sokat, annál is többet. Akkor határoztam el, hogy megszakítom a
kapcsolatot az ismert közösségi oldal összes babás csoportjával, mert ott
mindenki gyereke végtelenül békés és nyugodt, Anyuka tejével Dunát lehet
rekeszteni, az összes Anyuka fitt és mosolygós, elmerül az anyaság örömében,
szóval minden és mindenki hepi. Szerencsére tudom, hogy ez nagy átvágás.
Úgyhogy boldogan elmerültem az önsajnálatban- hogy egy hatalmas vágás van a
hasamon, ami mindig látszani fog és csak két kataflánnal viselem el nap közben-
hogy a Párom második héten visszament dolgozni, és kábé úgy kellett erővel
szétszedni őket Anyával, hogy ne verekedjenek össze abban az egy hétben, míg egy
fedél alatt éltünk így édes négyesben. Szóval a közös családi meghitt
életkezdésnek, amit megálmodtam, lőttek. Az egész nap a szopiról szólt.
Rokonokat elküldtük, látogatókról hallani se akartam. ( Amúgy sem illik egy
gyermekágyas anyát és csecsszopóját zargatni szerintem…) Beköltöztem a nappali
foteljébe. Az lett főhadi szállásom, hálóm és nappalim egybe. Előttem pedig egy
csodálatos, örökké éhes és elégedetlen csecsemő hevert, aki egyedül a cicimen
volt csöndben. Hát ennyit a csodás gyermekágyról. Ami végérvényesen
visszatekintve mégis csak csodálatos.
3.
Csak császárt ne, kérem.
Tudtátok, hogy a
császármetszés nem az ördögtől való? Tudom, én is, csak gondoltam, bárkivel
megtörténhet, csak lécci, velem ne! Mert én kilenc hónapja a természetes
szülésre tuningolom magam, és minden lehetséges képzést és tanfolyamot
elvégeztem a Cél érdekében, miszerint édes csöppem kicsusszan majd belőlem,
mint egy kis vidra. Az utolsó időszakban naponta háromszor meditáltam,
reggel-este intim tornáztam, kúsztam-másztam a szőnyegen, és igen, vártam a
Nagy Pillanatot. Azaz a szülésem megindulását. Ám hiába ücsörögtem órákat a
Nagy Kerek Labdán, a pillanat nem jött. Sőt, végül a műtőben kötöttem ki.
Akkora lúzernek éreztem magam hetekig, hogy csak na. Gondoltam, ha valaki kérdezi,
hogy szültem, majd nem válaszolok. Minden jobb, mint hogy sajnálgassanak. Amúgy
is úgy közlekedtem, mint egy öregasszony, kétrét hajolva.
Aztán egy nap átlendültem. Áron
mindenkinek úgy mesélte szülésem történetét, mint egy hőstettet, legendát. Szóval
hős lettem. 15 óra vajúdás, aztaaa. Hős is lehetek- gondoltam. Hősök vagyunk a
kislányommal. Bele is halhattunk volna mindketten, ha nincs a császár. A múlt
században meg is történt volna. Kampec. Szóval a császármetszés nem az ördögtől
való. Mi pedig hősök vagyunk Lilivel, élő legendák. Végigküzdöttük a napot, és
most itt vagyunk. Anya és Lánya. Nyerő páros, kérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése