Amikor Anyává válsz

               Nem gondoltam, hogy így fog fájni. Amikor a fájdalomra gondoltam, mindig az ugrott be, hogy minden relatív, és hogy uralni fogom. Ahogy a fogorvosnál is uraltam a fogfúrást, és nem kértem érzéstelenítést. És a hipnoszülés tanfolyam is tényleg bevált, mert megszűnt tőle a tűfóbiám és frankón végigrelaxáltam vele a terhességemet is. És hittem benne, hogy pikpakk menni fog a szülés is.

De ez most más. Ahogy Kriston Andi mondaná, igazi péntek délutáni csúcsforgalom. Azaz váratlan helyzet, a rémek réme. Az érzés maga mégis az enyém. Szülés és vajúdás-érzet. Tompább és mégis mindent elönt. Összemosódik az idő, a hangok és a fények. Már a szememet sem nyitom ki, amikor tudom, újabb fájás érkezik, csak hagyom, hogy elöntsön, mert tudom, vége lesz egyszer. De nem gondoltam, hogy ilyen erőssé tud válni, maga alá teper, már nem én irányítok. Pillanatok maradnak meg, a dúlám, Lénárd Orsi nyugtató hangja, ahogy vizet hoz, Áron szemközt ül a fotelben, néha alszik, néha ébren, de itt van velem. A doktornő bukkan fel, hogy haladunk, végül belemegy a fájdalomcsillapításba, mert szinte könyörgök. Mondanám neki, hogy én se így akartam, hanem természetesen, beavatkozás nélkül, de ez most nagyon nehéz.

  Először aranyszínűvé válik a szülőszoba, aztán kifakul az alkony, végül besötétedik.  Fájások jönnek, mennek, pihi van, aztán kezdődik az egész elölről végeláthatatlanul. Már csak cseppnyi szünet van köztük, amikor fellélegezhetek. Órák mennek el, végül összefolyik minden. Újabb vizsgálat, méhszáj nyitva, tolófájások on, szinte már üvöltök, miért nem jön a pici?

Bejönnek más orvosok is, nézik, gondolkodnak, konzultálnak, de nem tudom, miről, már alig vagyok magamnál. Szóval ez a szülés. Annyira vártam, annyira akartam, már egy icipici fájásért is úgy imádkoztam, de nem indult, nem indult sehogy se, én pedig azt gondoltam, nem érdekel, mennyire fog fájni, csak kezdődjön már el!

Aztán elkezdődött. És minden poklával együtt életem legmeghatározóbb, legszebb élményévé vált. Mint egy maratoni futás, amit büszkén mesélek szörnyülködő arcú ismerősöknek.  Még akkor is, amikor kiderült, hogy Lili nem tud természetesen megszületni. A műtő fényei világítottak fölöttem, nem is emlékszem, mikor szúrták belém az EDát, vagy mikor kezdődött el a műtét. Még akkor sem volt helyén az időérzékem.

Egy pillanatra viszont élesen és tisztán emlékszem. Ez volt az a pillanat, amikor a 15 órás vajúdás után először magamhoz tértem. Amikor behozták és az arcomhoz tették a lányomat. Nem érinthettem meg, viszont magamon éreztem puha és finom bőrét, melynek tisztaságillata volt, a pici fehér sapka alól pedig kibukkant gyönyörű kis arca. Ez a két emlék vésődött belém: hogy gyönyörű és hogy már találkoztunk. Valahol, valamikor. Lili Anna, az én drága kislányom. Eddig azt hittem, sablon, hogy minden fájdalmat elfelejtesz, amikor meglátod, de tényleg így van. Amikor kibújik belőled egy ilyen kis emberi Lény- lány, akkor minden megváltozik. A világ, és Te is. Vagyis inkább Te. Sosem leszel ugyanaz többé, aki a kórházba bement. Amikor kijössz, otthagysz valamit. És meg is születik benned valami Új, ha akarod, ha nem. Több leszel. Anyává válsz.