Boldogság, lelkendezés, örömujjongás. Nagyon örülök, ha örülnek nekem. Ez igazán erőt ad. Mindig meghatódok. Túllendít az önsajnálaton. Amúgy meg túlzás lenne azt állítanom, hogy én magam nem örülök neki. Inkább valami érzésekkel teli üstben forrok, amiben helye van a lelkendezésnek ugyanúgy, mint a fejvesztett kétségbeesének és hajtépésnek. És mindez úgy történik velem, mintha egy búra alatt lennék, és onnan szemlélném a külvilágot. Hajajj.
Ofővel hosszan elbeszélgettünk, mielőtt visszamentünk volna az asztalokhoz. Szó esett a gyerekkori megfelelés -és teljesítménymániámról, a tudatosságomról, és hogy nem baj, ha néha szembe megyünk az árral. Aztán a végén hozzátette: " Nyugi, hibázni szabad! És néha kell is!"- Erőt öntött belém, hogy hisz bennem. Szükségem van most arra, hogy higgyenek bennem. Ne csak a jövendő kismamát lássák bennem, hanem a Nőt, aki rengeteg mindenen megy keresztül. És Csilla néni ezt látta meg most.
Se én, Se Áron nem vagyunk azok a hibázós fajták. Sajnos. Általában mindent tökéletesen csináltunk eddig. Tökéletesen teljesítettünk a suliban, tökéletesen lediplomáztunk, dolgoztunk, aztán tökéletesen képtelenek voltunk felnőttként dönteni a magánéletünkről. Csak sodródtunk, és azt képzeltük, majd lesz valahogy, miközben már fényévekre voltunk egymástól.
Aztán egy augusztus végi délutánon azon kaptuk magunkat, hogy Andi barátnő/nőgyógyász rendelőjébe vagyunk hivatalosak, ahol egy valószínű terhességet fognak megállapítani. Emlékszem, ahogy a kocsi felé sétáltunk. Émelyegtem, és utáltam minden szagot. Az autó illatosítójáét, az ingjéét, az utcáét, az előzőleg csipegetett ebéd zamatát. Mert szinte alig bírtam enni. De leginkább az életemtől émelyegtem.
-Nem olyan ez, mint anno általános iskolában, amikor nem készültél fel, és a tanár már a naplót lapozgatja?- kérdezte Áron hirtelen. Csíptem, hogy humorizálni próbál, miközben mindketten kegyetlenül be voltunk reccsentve. Mint két kisiskolás.
-De- nyögtem nyomorultul, de leginkább a gyomorforgásom miatt. Még hogy reggeli rosszullét...! Aki ezt kitalálta, az se normális. Egész nap okádnom kellett kb a nyolcadik hétig.
-...A naplót lapozgatja, és Te pontosan tudod, hogy Téged fog felhívni, mégsem tehetsz semmit- folytatta Áron.
Mert egyszerűen megtörténik. Ahogy meg is történt évekkel azelőtt egy matekórán, amikor Csilla néni váratlanul kihívott felelni. Nem számítottam rá, jó jegyeim voltak, úgy ért, mint a hideg zuhany. Váratlanul. Mégis túléltem. És most, ha visszaemlékszem rá, csak mosolygok rajta. Mert akárhányast is kaptam akkor, utána színötös lettem év végén, a matek se húzta le, tehát valószínű, hogy nem sikerült olyan rémesen az a váratlan felelet.
Osztálytalin körbejárt a napló, én pedig lefényképeztem a színötös évzárásomat. Mindegy, hol tartasz MOST az életben, mindegy, mennyire kilátástalan a helyzet, még nincs vége, ha nem úgy alakul, ahogy szeretnéd, hogy alakuljon. Oké, ezt olvastam valahol. És jelenleg a jelen számít. Hibázni pedig szabad. Nyugi van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése