Egy új játék kezdete mindig csupa öröm és kacagás.
Tele vagy ötletekkel és életerővel, minden varázslatos és titokzatos. Akárcsak
egy friss szerelem. Idő kell, hogy megismerd a másikat, bár van, hogy inkább
nem szeretnéd. Aztán jönnek az első zűrök. Akárcsak a boldogságos játéknál.
Hirtelen rém nehéznek tűnik, és legszívesebben abbahagynád az egészet. Ismerős?
Nekem az volt. Megtapasztaltam a sablonos valóságot, melyet az
egzisztencialista filozófiák szajkóznak: hogy boldognak lenni nem is olyan
egyszerű. Vagy mégis?
Először is: minden napra felírni, mit fogsz tenni
magadért, egy idő után szörnyen fárasztó teherré válik. Hiába ülsz le hétvégén
egy fél órára, és rágod a ceruzád végét, nem jönnek az ötletek. Már mindent
felhasználtál, minden csontot lerágtál. Ez is volt már. Meg az is. Most komolyan,
ez még örömet tud okozni? Unalmas. Unalmas. Unalmas.
Aztán meg a megvalósítás. Aznap reggel talán még jó
poénnak tűnik, de munka után fáradtan hagynád az egészet. Inkább mennél haza,
hogy bevackold magad, ahelyett, hogy extra kitérőt tégy a játszótérre a
trambulinhoz, vagy felhívj egy rég nem látott barátot. Hagyjanak már! Haza is
mész, befészkelődsz, és máris elmúlt a nap. Boldogság nélkül. Mármint a tervezett
nélkül.
Vagy lehet, eltervezted, meg is valósítod, az
eufória mégis elmarad. Csak pislogsz, vársz még, de semmi. Pedig jó ötletnek
tűnt, amikor ezt felírtad mára. A boldogság ismét elmaradt. Egy újabb nap öröm
nélkül.
Harmadnapra már nem tervezel semmit. Nekimész a
napnak, aztán lesz valami. Hisz régebben is megtörtént, hogy spontán jöttek a
dolgok, szép sorjában, maguktól már a végén. Még a kezedet sem kellett
kinyújtanod, és öledbe potyogtak az ajándékok.
Akkor most miért apadtak le? Vagy én apasztom el? Oda lenne a lelkesedés,
ennyi volt, lehúzhatom a rolót?
Negyednap azt érzed, vészesen zuhansz lefelé.
Elemésztenek a munkahelyi gondok, az agyrém helyzetek, konfliktusok emberekkel,
mindenért mindenkivel zsörtölődsz, és természetesen semmi sem jó úgy, ahogy
van. Mert van egy JOBB helyzet, amit el akarsz érni, ami ott lebeg plátói
távlatokban, és ahol természetesen minden zöldebb. Legalábbis a kerítés.
Ekkor magadba roskadsz, és nem érted, mit csinálsz
rosszul? Egyáltalán, rosszul csinálsz bármit is? Talán nem vagy elég kreatív az
ötletekkel? De ha fáraszt az egész. Az ötletfelírás, a végrehajtás. Minden.
Akkor minek csinálni? Érdemes újra és újra belevágni?
Tegnap délután birtokba vettem az új telefonomat.
Nem vagyok egy kütyü-megszállott, de tetszett, hogy bármilyen zenét letölthettem
rajta a youtube-ról. Tobzódtam a slágerparádéban! Órák hosszat töltöttem kedvenceim
társaságában, szinte röpült az idő. Arra az estére egy születésnapra mentünk,
így aznapi boldogságnak a tánc volt beírva. Mire elindultunk, teljesen fel
voltam dobva. A helyre érkezve aztán rettenetesen éhesek lettünk, és még a
parti kezdete előtt kijöttünk enni valamit. Nehezen találtunk csak boltot a
hűvös, októberi estében, rövid, vékony ruhában voltam, és eléggé fáztam. Morcos
lettem. Ahogy Áron is. Visszatérve aztán szomjasak lettünk, és természetesen a
bárpultnál is kígyózott a sor. Mintha az univerzum összeesküdött volna
ellenünk. És a pultos lány is, mert olyan csigalassúsággal szolgált ki, hogy
legszívesebben rádörrentünk volna. Végre megszereztük az innivalót és a tortát,
és letelepedtünk egy székre enni-inni. Jó kis cukros csokitorta és
vodkanarancs. A cukortól egy időre feldobódtam, de mivel elég rég nem ettem
már, a hangulatom aztán vészes gyorsasággal zuhanni kezdett. Az alkoholtól
pedig émelyegni kezdtem, és hamarosan olyan mélabú vett erőt rajtam, hogy az
egész világ egy szörnyen barátságtalan és ellenséges helynek tűnt. Pláne, hogy
Áron visszament még piáért, a mellettem ülők pedig sorban elmentek táncolni.
Ültem ott, mint egy petrezselymet áruló elsőbálozó, és egyre inkább lefele
görbült a szám. Már nem volt kedvem táncolni. Szédültem a vodkától, és éreztem,
közeleg a sírás. Nehéz két hetet tudtam magam mögött. Helyettesítések, otthon a
költözési láz, rengeteg bosszúság és dühöngés más emberek hülyeségei miatt.
Hiába mondják, hogy ne vegyem magamra mások sarát, valami titkos oknál fogva
mindig a cipőm sarkán ragad. Vagy lecsapódik, ha akarom, ha nem. Mint valami
gonosz métely, egyre nagyobb és nagyobb lesz.
Ahogy ott ültem, előjött a gyerekkoromból ismert „egyedül
vagyok és senki se foglalkozik velem”- szerű érzés. Ilyenkor olyan, mintha
láthatatlan lennék, és ez szörnyen fáj. Rossznak érzem magam tőle,
haszontalannak, mintha önnön hibámból történne. Húgommal épp aznap ebédkor
beszélgettünk erről, az okairól és a lehetséges megoldásokról. Végül aztán már
elviselhetetlenné vált a nyomás. Jött a bőgés megállíthatatlanul. Elvonultam
egy sarokba, aztán ott adtam neki perceken át. Áron utánam jött, ijedten, én
meg öntöttem ki neki a dolgokat, az egész hetet, a világfájdalmamat.
Taxiba vágtuk magunkat, és hazamentünk. Arra már
elapadtak a könnyeim, és érdekes mód, jobban éreztem magam. A sírás feloldott
és segített. Mintha épp ez hiányzott volna, hogy az az átkos egész heti
feszültség távozzon belőlem.
Lehet a sírás is boldogság-forrás? Kissé
hihetetlenül hangzik, főleg, mert legtöbben a szomorúsággal asszociálják. A
pasik általában (a Páromat kivéve, de azért ő is pánikol) rettegnek a síró
nőktől, mert nem tudják kezelni a helyzetet. Ezért inkább nem bőgünk, mert
elhisszük, hogy sírni tényleg csak rinyából lehet.
De elárulom: én szeretek sírni. Persze, szégyellem,
ha társaságban jön rám, de akkor sem tagadhatom, hogy jólesik. Nagyon sírós
kislány voltam, lépten-nyomon bőgtem. Sokáig azt hittem, ez összefügg a
félénkségemmel és a szorongásaimmal. Egy frászt. Épp a feszültséget oldottam
vele. A lelkem már akkor jól tudta, mikor kell kinyitni a szelepet. Állítólag
síráskor feszültségoldó-hormonok is termelődnek, megkönnyebbül a szervezet. De
van, hogy épp a bennünk felhalmozódott stressz miatt nem sírunk. Ilyenkor kell
valami, egy kis cukor, alkohol, pillanat, ami kioldja a könnycsatornákat.
De ha a sírás jó, miért ne lehetne ez is egy boldogság-forrás?
Persze, elkenődik utána a sminkünk, az arcunk vörös lesz és puffadt egy
darabig, és talán nem is leszünk túl szociálisak, de ha egyszer jólesik???
Ártani nem ártunk vele senkinek sem.
Aztán pedig egy boldogság-program sincs kőbe vésve.
Ha a youtube-os magánbuli a nappaliban jobban bejön aznap, mint az össznépi
parti, miért ne élvezhetne az előbbi prioritást? Talán csak egy kis átszervezés
kell hozzá fejben. De még így is azt gondolom, nem jön semmi sem spontán. Ha
várok a sült galambra, nem fog jófejségből a számba repülni. Nekem kell
intézkednem. És sajnos rá kellett jönnöm, hogy mondhat bármelyik önfejlesztő
könyv bármit is, boldognak lenni nem könnyű. Nem mintha kódolva lennénk a
boldogtalanságra, hisz nem mindenki önsorsrontó vagy frusztrált egyéniség, de
még a legvidámabbaknak is vannak küzdelmei.
És sajnos bele kell adnom plusz energiát minden áldott nap. Már azzal, ha
átgondolom, vagy felírom az ötleteket, adtam a megvalósításukra is. Igaz, nem
mindig felemelő vagy megváltó érzés ez a rész, de valahol visszaköszön. És ha valami
már nem okoz örömöt, akkor az nem boldogság. Akkor hagyom inkább fenébe. Mindig
lesz valami, ami boldoggá tesz. Szeretnék ebben hinni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése