Valószínűleg nem
szükséges bemutatnom az érzést, mely minket, nőket megkörnyékez a hétvége
közeledtével: a munkahelyi stressz csökkenésével párhuzamosan növekszik bennünk
a kényszerérzet, hogy takarítsunk. Mert kosz van. Mindegy, hol és milyen
mértékű, de kosz. Freud minden bizonnyal szexuális magyarázatul szolgálna erre,
miszerint a tudatalattink piszkos fantáziáit próbáljuk elkendőzni a felmosóval
és a porszívórúddal, én csak egy szót mondanék: megfelelési kényszer.
Ha abban nőttünk fel,
hogy a szobánkat minden szombaton rendbe kellett raknunk, és ki kellett
porszívóznunk, akkor ez egy önbeteljesítő jóslattá válik egész életünkre: nesze
neked, ez a sorsod, Te Lány, takaríts! Szerencsére mi a Párunkkal nem
félfeudális kapcsolatban élünk, ahol az asszony dolga a háztartás, a férj meg
keresi a pénzt (bár ez utóbbi hála a jó égnek ne hibázik), így mindig meg lehet
beszélni, ki mit csinál.
Vagy nem csinál. Mert van, hogy ő veszi át a
munka oroszlánrészét, ha mondjuk nekem hétvégére becsúszik egy tanítvány vagy
megírandó cikk. Ha ő utazik el, akkor én suvickolok. Vagy olyan is van, hogy
egyikünknek sem fűlik a foga az egészhez.
Ilyenkor fekszünk az
ágyon hétvégén, bámuljuk a plafont, a srác pedig, akivel megosztom az otthonom,
és aki másfél órával ezelőtt betette a
mosást, megszólal:
-Ki kellene teregetni-
közli hidegen, ám hangjából kicseng a mélységes undor és kedvetlenség. A Halál
akar teregetni. Felé fordulok, és felvont szemöldökkel közlöm:
-Nem kell- közlöm- majd
szólunk Kati néninek- azzal nagyot ásítva nyújtózok egyet. Életem Párja úgy
mered rám, mintha nem lennék normális:
-Ki a jó élet az a Kati
néni?
-Hát Kati néni-
magyarázom nyugodtan- a kis cselédszobában lakik a bejárati ajtó mellett. Heti
hét nap segít nekünk a háztartásban. Néha vasárnap is, mint például ma.
Szombaton nem dolgoztatjuk, az pihenőnap. Kezd neki derengeni, arcán kaján
vigyor jelenik meg:
-És miben segít nekünk
még ez a Kati néni?
-Hát mindenben, ezért fizetjük.
Heti egyszer alaposan kitakarít, ágyneműt cserél, beteszi a mosást, kiviszi a
szemetet, kivasal.
-Na, az jó. Akkor
lesznek végre vasalt ingjeim- dünnyögi Áron. Nem akarom kihallani a lényeget,
ezért lelkesen folytatom:
- A mosogatást
elintézzük, meg el is pakolunk magunk után. Ez a rész megnyugtat, meg utálom,
ha valaki más rak rendet helyettem, és semmit nem találok.
Szóval Kati néni.
Azelőtt nem tudtam, milyen az, ha az embernek segítenek a háztartásban. Anyu
mindig azt mondogatta, ő el se tudja képzelni, hogy valaki helyette csinálja a
házimunkát, hisz dolgos családban nőtt fel, részévé vált a robot. Én először
Amerikában találkoztam a live-in housekeeper- azaz bennlakásos házvezetőnő
fogalmával, csak fél évig dolgoztam ebben a státuszban, talán mert sose volt
kenyerem a monoton, precíz takarítás. A nevelőnősködés azonban bejött. Gyerekre
vigyázni sokkal nagyobb móka- igaz felelősség is. Hazatérve kicsiny hazánkban
meglepve tapasztaltam, hogy míg kinn presztízs bejárónőt és dadust tartani,
itthon azon kevés anyukák, akik megtehetik ezt, szégyellik, és gyakran még az
anyósuknak se mondják meg, hogy segítségük van. Mintha a kényelem az ördög
találmánya volna.
Felőlem akár Belzebub
anyja is lehet Kati néni, de szükségem volt rá, legalábbis gondolatban.
Mindenképp egy idősebb néni kellett, aki még eléggé stramm a házimunkához, és
majd pót-nagyinak is beválik. Valahogy úgy, mint Miranda Magdája a Szex és New
Yorkban. Megnyugtatja a pszichémet, és erre a teljes állású tanárság mellett
szükségem is van hétvégén. Sosem leszek az a nő, aki dalolva és boldogan (lásd
hullafáradtan) hazatér a munkából, aztán derűsen nekiáll takarítani és főzni.
Így hazajövök, rápillantok a fregolira, és kattogni kezd a fejem, hogy be kéne
szedni a ruhákat. Ránézek a mosdókagylóra, melye gusztustalan állapotban
hagyott a lakótárs: ezt ki kéne súrolni Cif-fel. Tekintetem a tarka szőnyegre
vándorol, melyről szemtelen porszemcsék figyelnek. És úgy érzem, most akarok
mindent, azonnal, hogy tiszta legyen, átlátható és világos. Csaknem felrobbanok
a tehetetlenségtől. Ekkor jön Kati néni. Kedves, megértő mosollyal egy gőzölgő
csésze teát nyom a kezembe. Hálás mosollyal rogyok a fotelbe, miközben ő
türelmes mozdulatokkal szedni kezdi a ruhákat. És hirtelen nincs min aggódni. A
házimunkát majd elvégzi ő, az én dolgom, hogy pihenjek, mert ha ezt nem teszem,
lassan, de biztosan bekattanok. Felteszem a lábam, és élvezem a tea orromba
kúszó gyümölcsillatát, és a békés, takarításmentes hétvége közeledtét. Imádom!
Áron agya azonban
persze szélsebesebben pörög agylenyugtató képzeteimnél.
-Talán tényleg
felvehetnénk valakit.
-Megőrültél?- nézek rá-
még a diákhitelemet se fizettem vissza, épp hogy megszereztem ezt az állást,
otthon megvettük a házat, nincs pénzem.
-Nem is igazira
gondoltam, az ezen a környéken megfizethetetlen. Csak például itt a
lakótársunk, hónapok óta visszajött már külföldről, és ahogy látom, még mindig
nem dolgozik. Talán egy minimál összegért elvállalná, hogy kéthetente egyszer
hétköznap felporszívóz és felmos. Most, hogy ennyi munkád van, és nekem is nyűg
ez az egész, megérdemelnénk ennyit.
Mondtam már, hogy
imádom az élettárs-vőlegényemet? És azt, hogy mi ilyen modern, svéd típusú
család vagyunk? Majd kiugrottam a bőrömből a gondolatra, hogy legyen egy igazi
Kati nénink! Annyira lázba jöttünk, hogy örömünkben nekiálltunk a francos
takarításnak. Komolyan. Én törölgettem, Áron meg bevonszolta a vacak minőségű,
ám annyival lilább színű pöpec kis porszívót a nappaliba. Miközben a
zuhanytálcát sikáltam, bevillant, hogy a lakótársam talán nem takarít olyan
alaposan, mint én. Jó-jó, én se vagyok egy igazi Kati néni, de mégis, magamnak
a legjobb vagyok, és szeretem a makulátlan tisztaságot. Például ha a tükör is
ragyog. Meg a csapok. Vajon a lakótársam nem fogja ezt elfelejteni? Meg kiporszívózni
az ágy alatt is, hogy ne köhögjünk éjjel a portól? Azon kaptam magam, azon
fantáziálok, milyen takarítást kell elvégeznem majd a lakótársam után. És ahogy Áron töprengő tekintetét
néztem a felmosó felett, szerintem ő is ezen agyalt. Találkozott gondterhes
tekintetünk az általunk rendbe hozott, csillogóan tiszta lakás felett.
-Talán meg kéne
gondolnunk ezt a takarító-dolgot- mondtam- lehet, pénzkidobás lenne, ha utána
nekünk is takarítani kell. Vagy folyton rászólni, akkor meg rohadt pocsék lesz
az itthoni hangulat.
-Igen- értett velem
egyet- gondoljuk még meg- azzal határozott mozdulattal kiöntötte a felmosó
vizet.
Így történt, hogy nem
lett igazi Kati nénink. Az igazival nem tudom, mi lehet, de egy nagyon kedves,
létező néni amúgy. Biatorbágyon él, de Budaörsön ismertem meg, amikor azt az
irodaházat takarította, ahol én a szolgálati lakásomban laktam. Gondozta a
virágaimat a lépcsőházban, sokat beszélgettünk. Aztán azon a napon, amikor
eljöttem, őt is nyugdíjba küldték. Így
lett vége közös történetünknek Kati nénivel, de a szívemben és a képzeletemben
megőrzöm az emlékét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése