Tervszerű örömködés- a felhőtlen boldogság nyomában

"Minden embernek joga van keresni az örömöt,, ez alatt pedig azt kell érteni,aminek ő örül-és nem feltétlenül azt, aminek mások örülnek..." 
                                                              (Paulo Coelho)

Szívből utálom az önsegítő könyveket, különösen azokat, melyek tuti recepttel szolgálnak, hogyan legyünk maradéktalanul boldogok. Nagyon fel tudom húzni magam az olyanokon, mint hogy „rakj rendet a szekrényben” meg „olvass szomorú történeteket, hogy értékeld a saját életedet!” Már nem azért, de engem nem dob fel se a rendrakás, se mások gyötrelme. Lehet, megnyugtat, de semmiképp nem vidámít fel. Mint ahogy az se, hogy menjünk le alfába, mert jobb lesz, ha meditálunk. Kiráz attól a klotyóba száműzött, keleti filozófiás könyvtől, ami a teljes megvilágosodást promotálja. Van a  hátoldalán egy lebiggyesztett ajkú, morcos szemű szerzetes, aki biztosan rettenetesen nagy tudású, de tuti nem boldog.

Pár hete elhatároztam, hogy a körülöttem kialakult káosszal kezdek valamit. Kezdtek összecsapni a fejem fölött a hullámok, rémes érzés volt. Aztán jött egy apró fénysugár, konkrétan a 61-es villamoson- a Városmajor fái közt rám vetülő a vidám, reggeli napsugarak formájában- és rájöttem, hogy minden úgy van jól az életemben, ahogy van. Felemelő szembesülés volt, még sosem gondoltam rá ilyen közelségből: általában azon agyalok, mi hiányzik az életemből, és nem azon, amim van. De szerintem ezt nem kell reklámoznom senkinek. Pláne nem magyar honfitársaimnak, akikhez (és ebbe magamat is beleértem) minden üzenet negatív kóddal érkezik. Mert ugye ott van az a félig tele pohár elmélet, de kit érdekel az ilyesmi, amikor tele van a hócipőd..?

Nos, mire a villamosom befutott a Móricz körtérre, a teljes nirvána állapotába kerültem. Képtelen lettem volna megfogalmazni, mitől van rendben minden, amikor éppenséggel semmi nincs rendben, de mégis. Attól a naptól kezdve minden nap felskicceltem magamnak egy utasítást a jegyzetfüzetembe, hogy mit tegyek aznap, ami örömet okoz. Szigorúan olyan instrukció lehetett, amit tényleg szívből szerettem volna, és aminek a megvalósítása nem függött más külső személytől illetve eseménytől.

Első nap vettem egy őszi ajtódíszt. A jövendő otthonomra gondoltam közben, mely nem egy lelakott, hideg albérlet lesz, hanem tényleg a saját otthonom. Lehet, jó pár évembe kerül majd, de ezzel a pici ajtódísszel azt érzem majd, hogy haladok felé. Következő utam egy használtruha- boltba vitt, ahol egy pici babaruhával gazdagodtam. Tudom, még se anyagilag, se lelkileg nem vagyok kész egy bébire, de nem tudom elképzelni az életemet Nélküle. És néha megijedek, hogy sose lesz babám, szinte megfojt az érzés. A parányi babaruha megerősítette bennem a tényt, hogy egyszer tök jó anyuka lesz belőlem.

Második nap őrült rohanás közepette, de eljutottam végre kozmetikushoz, és kiszedettem a szemöldökömet. Ez a nap a nőcisségről szólt, nem csoda, hogy a shopping se maradhatott ki.

Harmadik nap jött egy kis wellness. Mivel nagyon fáradt voltam, nem jutottam el külső helyszínre, viszont illatgyertyákkal és füstölőkkel barikádoztam körbe a szobát, és egy pihentető masszázzsal jutalmaztuk egymást a Párommal.

Negyedik nap, csütörtökön elmentünk moziba a kedvenc filmemre, amiért a napokban majd megőrültem, majd pénteken egy baráti összejövetelen vettem részt, mely szintén feltöltött.

Csupán öt nap telt el, de mégis megváltozott az életem. Hogy mitől? Valóban az a pár napnyi pici boldogság dobott rajtam ekkorát? Nem látok más magyarázatot. Valóban ennyit számítana, hogy naponta tegyünk magunkért valamit? És tényleg ennyire megérezzük a hiányát? Azelőtt fel se tűnt volna, hogy ez rendszerint kimaradt. Mert azt gondoltam, a kötelességszerű dolgok értelemszerűen örömet is okoznak. Egy nagy fittyfenét. Messze vannak tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

Olvastam egy könyvet a lányról, aki tud repülni. Amolyan fantasy, mégis lélektani mélységeket feszeget. A cselekmény lényege, hogy él valahol Amerikában egy kislány, aki tud repülni. A környezete teljes megrökönyödéssel figyeli, a szülei egy hiper-szuper intézetbe dugják, hogy „rendet tanuljon”, azaz leszokjon erről a fura szokásáról. A pláne mégis az, hogy Pipert, a főhős-gyereket semmi nem teszi boldoggá, csakis a repülés.

Az intézet igazgatónője, egy látszólag kedves és megértő nő azzal próbálja leszoktatni, hogy Piper a repüléssel árt másoknak, ezért nem lehet olyan önző, hogy ezzel együtt is folytatni akarja a repülést.

Márpedig a kislány ezt akarja. Csak ezt. Akkor is, ha ezzel rendet bont vagy az életét teszi kockára. Azon tűnődöm, hogy valóban olyan nehéz kiállni azért, ami minket valóban boldoggá tesz? És csakis mások kárán lehetséges az igazi boldogságunk? És vajon van-e különbség aközött a boldogság közt, melyet annak hiszünk, mert mindenki más úgy csinálja, és ami valóban a felszabadító, mindent elsöprő örömmel tölt el bennünket? Mire vagyunk képesek, hogy kilógjunk a sorból? Arra a boldogságra gondolok, ami jó érzéssel tölt el, amit nem azért teszünk, hogy elismerjenek, szeressenek, és aminek nincs következménye (jó alak, fittség, előremenetel, stb..), ami csakúgy VAN. Ez a boldogság önmagában és öntörvényűen létezik. Nem lehet tudni előre, mi váltja majd ki, csak próbálkozni lehet. Ahogy Piper is felmászik a könyv első oldalán a tetőre, hogy kipróbálja a repülést, ami aztán szenvedélyévé válik.

Azt hiszem, most már minden nap fel akarok mászni arra a tetőre, hogy lássam, mi tesz igazán boldoggá. Talán az, ha aznap elmegyek múzeumba a kedvenc kiállításomra, vagy teszek valami mókás őrültséget anélkül, hogy azon agyalnék, mit gondolnak rólam az emberek. Vagy ha felveszem a kedvenc szoknyámat, kilakkozom a körmömet, vagy épp befalok egy tál trópusi gyümölcsöt. Talán nincs receptje a boldogságnak, mindenkit más tesz azzá, szürreálisan, mindenféle ésszerű magyarázat nélkül. Egyszerűen csak létezik, olyan elemi erővel és energiával, ami erősebb minden másnál ezen a világon.