Valljuk be, a Rend nagyon szép és megnyugtató, de szörnyen unalmas. Sehogyse illik össze az eredetiséggel vagy az emberi lét alapvetően kaotikus mivoltával. Ezért ma reggel elhatároztam, hogy szakítok vele. Végül is a hét valamennyi napját katonás rendben éljük: időre kell járni dolgozni, időre kell megcsinálni dolgokat, órát tartani, tanmenetet írni, és minden erről a kehes, hajattépő időzítésről szól! Hiába kezdesz el olvasni egy könyvet, máris ott villog mögötted a tábla: "idő van, idő van, idő van!!!!"Este belemerülnél a kedvenc zenédbe, és aludni kell menni, pedig még annyi mindenen gondolkodnál, annyi mindent csinálnál, néznél, olvasnál, hallgatnál. Ez egyszerűen nem ér!
Nos, egy Rendetlenség-Nap épp arról szól, hogy mindenre jut időd. Most nem a világmegváltó ötletek megvalósítására vagy a Mount Everest megmászására gondolok, hanem arra az érzésre, amikor Nem Hajt a Tatár. Például rögvest ébredés után úgy hagyom az ágyat, ahogy, nem érdekel, hogy a kék paplan szabálytalan halomban kuporog az ágy szélén, és a párnák is gyűrött karéjban hevernek két oldalt. Ez így szép, és így is marad ma napnyugtáig. Aztán a reggeli müzlistálkámat sem mosom el, csak beáztatva a mosogatóban hagyom, miközben a pingvines pizsamámban flangálok egész délelőtt, és az ablakon beszökő napsugarakat figyelem. Néha a felhők mögé bújik a fény, máskor tízpercre leszakad az ég ( igazi "őszi" időjárás, némi monszun-elemmel vegyítve), de aztán újra ragyogásba borul a szoba. Nem fáradok, hogy kivigyem a tegnapi tányérokat és poharakat, és egyáltalán nem idegesít a jelenlétük. Pedig hamarosan hazatér katonás rendet kedvelő Párom a tegnapi kétnapos kiruccanásáról, és ilyenkor már rég benne szoktam lenni a pakolásban, mert szeretek a kedvére lenni. A bajt megelőzendő felhívom telefonon, és elmondom neki a Nagy Titkot:
-Ma Rendetlenség Napot tartunk- súgom a telefonba, mintha ez valami rejtély lenne, amit óvni kell.
-Aha- nyugtázza a Férfi, akivel élek immár másfél éve. Hallom, hogy nem tetszik neki, de nem érdekel.
- Csak hogy készülj lelkiekben- teszem hozzá merészen. Ez már tényleg nem én vagyok. Hová tűnt a szorongás, hogy mit fog szólni? Az anyja mindig rendre nevelte, ez neki új. Sebaj. Van ez a mondás, hogy egy családban a Nő hozza be az új szokásokat. Ideje elkezdeni. Lőttek a régi, tökéletes, pedáns kis barátnőnek. Itt az új, a bohém, a pizsamában mulató.
Nem éri sokként, amikor hazaér. Odébb löki a széktámlán tornyosuló ruhahalmot a fotelbe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aztán letelepszik a számítógépéhez, és a halom tetejére hajítja a billentyűzeten heverő rövid, fodros pizsamasortomat. Ez volt a hab a tortán. Ezt se tettem odébb.
Én pedig kitelepszek a konyhába, ahol a mosogatóból megértőn kacsint felém a rakat szennyes edény, az ablakban lógok, mint gimis koromban szünetben, amikor elmerültem a tájban, és most is így látok mindent, frissen, újan, ráérősen. Kintről befigyel két Égig Érő fa, sűrű lombkoronájukon áttör a fény, a felhőkön átderengő világosság, misztikus megvilágításba vonja a leheletnyi szélben reszkető, lassan sárgába forduló leveleket. Így tökéletes minden, én pedig ennek az egésznek a közepén csücsülök, és azon tűnődöm, ajándék-e vajon mindez, vagy csak alanyi jogon jár. Hogy itt lehetek, épp most, épp itt, ezernyi érzéssel és ezer gondolattal, a fák zöldje olyan tiszta és végtelen, hogy magamba szippantom őket, és minden porcikámmal tudom, hogy ezt így csakis Ember érezheti. Lehet, egyszer egyek leszünk a levelek közt játszó halk széllel, vagy a napsugarakkal, és mindent globális távlatokból látunk és érzünk majd, vagy egy homályosan átsejlő tükrön át, ám ilyen tisztán, esendően és ambivalensen csakis emberként mienk ez a csoda. A szépség és a létezés csodája. A szereteté és a szerelemé, a kötődésé és az elengedésé, a szomorúságé és az örömé, a szabadságé és vágyé.
Ha egy Rendetlenség- Nap ilyen távlatokat teremthet bennem, azt hiszem, érdemes lesz megismételni! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése