Egy sorsdöntő levél...

Aztán a semmiből ismét Cila jutott eszembe. Vajon mit keres ő a tudatalattimban? Nyilván a hirtelen élmény váltotta ki, semmi misztikus felhangja nincs az egésznek. Bűntudatom lett, hogy olyan hirtelen otthagytam. Lehet, szüksége van rám. Eszembe jutott, hogy amikor iskolás korunkban beteg voltam, mindig órákat telefonáltunk naponta. Felhívott és részletesen előadta, kivel mi újság. Elmosolyodtam az emléken, aztán hirtelen elhatározással a büfé fele vettem az irányt. Vettem neki néhány süteményt selyempapírba csomagolva, aztán visszamentem a nőgyógyászatra. Talán már vége lett a vizitnek. Emlékeztem a szobára, a műanyagszékek miatt. A székek most üresek voltak, viszont az ablak melletti ágyon megpillantottam a szobában. Ő is rám nézett, és megkockáztatott egy mosolyt. Mintha tudta volna, hogy visszajövök. Beléptem a kopár, állott szagú szobába, és az éjjeliszekrényére raktam a csomagot.

-Köszönöm- mondta Cila, miközben hálás pillantást intézett felém. Becsukta a könyvet, amit épp az ágyon ülve olvasott- Ezt inkább berakom a hűtőbe, most nem vagyok éhes- azzal felkelt, és lassú, megfontolt léptekkel kifele indult. Némán követtem. A társalgóban nem volt senki, így a székekre telepedtünk, szemtől szembe. Pár másodpercig nem szóltunk semmit, mintha valami vészterhes dolog lebegne a levegőben, egy cérnaszálon függő  bárd, mely ha leszakad, mindennek vége. Cila szomorúan nézett rám, mielőtt kimondta:

-Zsófi, lehet, hogy meg fogok halni.

Van egy mondás, mely szerint az igaz barátok bármikor, bármennyi év után is futnak össze az életben, mindig ott folytatják a beszélgetést, ahol abbahagyták. Nincs az az idő vagy tér, ami elválasztaná őket. Sosem tartottam Cilát igaz barátnak, mégis úgy éreztem, valami összekötött vele.

A vírus, ami megfertőzte, közismert betegségnek számított a huszonévesek körében, nem kellett ahhoz különösebben szabados életet élni vagy fűvel-fával összebújni, hogy elkapd. Elég egy hordozó, aki történetesen saját tudtán kívül a párod.

            -Ákos, a vőlegényem sose akart volna nekem ártani, egyszerűen így történt. Nagyon szeret engem és én is őt-mesélte Cila. Ahogy hallgattam, egyre inkább erőre kapott. Az a régi Cila volt, aki minden kutyaszorítóból kimászott. Talán a tény, hogy nekem, a régi, szégyenlős kis Zsófinak mesélhette el a történetét,visszaadta csöppet a hitét.

            -Mikor lesz a műtét?-kérdeztem fojtott hangon, mert sejtettem, hogy ezzel veszélyes vizekre evezek. Cila különös nyugalommal válaszolt:

            -Holnapután - itt szünetet tartott, nagyot nyelt, miközben ujjaival az asztallapon játszott: de a szövettanra még két hetet várni kell.

            Szövettan. Gyűlöltem ezt a szót. Utoljára a nagynénémnél hallottam. Az egész családot megviselte, amikor elment.

            Gombóc feszült a gyomromban, ahogy Cilát néztem. Ha a lelke reszketett is, bámulatos önuralommal viselte a helyzetet. Éreztem, hogy könnyek tolulnak a szememben. Még soha nem halt meg senkim, aki egy idős lett volna velem. Nem lehet, hogy Cila….Erre azonban gondolni se mertem. Cilát csak egyszer láttam sírni, amikor a magyartanárunk elment gyesre. Kis búcsúünnepséget rendeztünk neki az osztályban, és a végén Cila úgy könnyezett, hogy alig akarta elengedni Kata nénit. Most, amikor az élete forgott kockán, meg se rezzent.

            Csodáltam akkor is, ha folyton szekált. Mintha megérezte volna a gyengeségemet, vagy így akart kompenzálni más dolgokat.  Eszes és határozott lány volt mindig, de én már korábban is csinosabb és mutatósabb gyerek voltam vállig érő, barna hajammal, és szabályos, szép arcommal, őzikeszemeimmel. Talán ezt nem tudta megemészteni, és ez volt a kiváltó oka végleges "szakításunknak".

            De ezek a dolgok most nem számítottak. Most, hogy itt ültünk a társalgóban, ahova időközben egy középkorú nő telepedett világoskék pongyolában, és kockás papucsos lábát egy másik széken nyugtatva bekapcsolta a tévét. Ösztönösen halkítottuk le a hangunkat.

            -Megtennél nekem valamit, Zsófi?- kérdezte Cila súgva az asztal fölött. Kíváncsian néztem rá, mire ő válaszra nem várva lassú nyikorgással kitolta maga alól a széket, hogy visszamenjen a kórterembe. Ballagtam mellette a szűk, félhomályos folyosón. Sose gondoltam volna, hogy a mai nap ennyi meglepetést tartogat.

            A kórteremben leült az ágyára, és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Egy leragasztott, hófehér borítékot húzott elő, mellyel szabályos, lendületes kézírásával egy név szerepelt. Nem tudtam kibogozni a címzést messziről.

            -Szeretném, ha ezt odaadnád valakinek. Gondoltam, feladom postán, aztán megláttalak Téged délelőtt, és gondoltam, megkérlek rá- mondta és átnyújtotta az irományt- megnyugtatna, bárhogy is alakuljon a műtét. Sose bocsájtanám meg magamnak, ha esetleg…-Cila nem fejezte be a mondatot. Inkább elharapta a végét, minthogy sírásba fulladjon a hangja. Talán mert akkor gyengének tűnt volna. Pláne, mert a borítékon egy fiú neve állt:  Farkas Bence.