Majdnem karácsony

            A gyerek a kiságyban aludt, angyalarcát tompa fénybe vonta a hajnali derengés. A fakó, rózsaszín takaró alatt egyenletesen mozgott a kis halom, szuszogása betöltötte a szegényesen berendezett lakás szűk félszobáját.

            A férfi a rácsos ágy mellett ült, és a kopott karosszékből figyelte a baba álmát. Már pirkadat előtt felébredt, felvette ócska munkaruháját, mintha ma is munkába menne, mintha még lenne hova elindulnia ezen a december 23-ai bús, ködös reggelen. Átláthatatlan, tejfehér függöny fedte a kinti világot. Csak az utcai lámpa sárgás fénye hunyorgott felé bizonytalanul az út túloldaláról, de azon túl láthatatlanná vált a világ. Mintha soha nem is létezett volna másfajta valóság. Talán csak ő hitte, hogy jobb is lehet, hogy a létszámleépítéssel megvárják az újévet, és ő megkapja a decemberi bérét. De így, papír és bejelentés nélkül esélye sem volt a pénzre.

            A feleségére gondolt, aki a szomszédos nagyszobában álmodott a karácsonyról, és nem is sejtette, hogy idén elmaradnak az ünnepek. A hűtő üresen tátongott, a kamra polcai is hiába ácsingóztak finomságok után. Ma akartak felkerekedni és ennivalót venni, valamint játékot a kicsinek.  Még nem volt igazi babája, idén kapta volna az elsőt, ki is nézték már a bevásárlóközpontban. 24-ig leárazva, volt belőle még jó pár tegnapelőtt, drukkoltak, hogy maradjon belőle a gyereknek.

            Hogy mondja ezt meg a feleségének? Lehetetlen elmondani, hogy idén elmarad a karácsony. Mint ahogy az is lehetetlen, hogy egyik napról a másikra élnek, és kuporgatott pénzüket az üveges szekrény mögötti dobozban tartják. Mostanra azt is felélték, hiszen a családban már csak ő dolgozott. Kisgyerekeseket kevesen alkalmaznak szívesen, mert a babák folyton betegek, csak a gond van velük. Pedig Ercsike alig betegeskedett, egészséges, pirospozsgás kétéves volt, folyton mosolygott, mintha ezen a földön csak öröm és vidámság létezne. Kinyújtott kézzel nyúlt a kirakatok csillogó, ünnepi díszei felé, miközben lelkesen magyarázott gurgulázó babanyelvén.

            A karácsony nem maradhat el, ezt nem teheti Ercsikével, az ő egyetlen, tökéletes kislányával. Nem teheti a feleségével sem, mert ők ketten összetartoznak, jóban-rosszban, ahogy az oltár előtt kimondták egykor, holtomiglan-holtodiglan, örömben és bánatban. Nem tudhatja meg egyikük sem, hogy mi történt, szükségük van arra a pénzre, mert ma délelőtt vásárolni mennek, vesznek húst és krumplit, feltöltik az éléskamrát liszttel, cukorral a süteményekhez, és megveszik a babát a kislányuknak. Ez a dolgok rendje, ahogy a munkaidő alatt dolgozni illik, a ledolgozott munkát pedig illik kifizetni. Becsületből, egymás iránti tiszteletből, és mert karácsony van, a szeretet ünnepe, amikor az emberek örömöt okoznak egymásnak, és nem sérelmeket.

            Lábujjhegyen osont ki az előszobába. Cipőt húzott, kabátba bújt, és óvatosan lenyomta a kilincset. Mire felébrednek, már vissza is jön. Megmenti a karácsonyt.

            A lány hátravetette szőke, egyenes hajzuhatagát, és morcosan szólt bele a telefonjába:

  -Nem, ma még nem tudok menni. Melózok estig, ja. Én is sajnálom, tényleg- hatalmas sóhaj, telefon lerak. –Szívás ez a karácsony- állapította meg magában, miközben unottan csámcsogott a rágóján. Holnap szenteste, ő mégis itt támasztja az eladói pultot, hogy némi zsebpénzt szerezzen magának januárra. Anyu pártolja, hogy suli mellett dolgozik, szerinte a munka tartást ad az embernek. Szerinte pedig csak nyűg. A barátnői mind moziba mennek vagy a feldíszített plázát járják, hisz már három napja kitört a téli szünet. Ő meg itt gályázik, de minek is? Hogy januárban vehessen magának egy pár márkás cipőt. Egyszerűen nem igazság, hogy egyesek megkapnak otthonról mindent, ő meg csak szent szöveget hallgatja, hogy minden fillér számít, kislányom, becsüld meg, amid van, ne pattogj annyit. Gyűlölte a karácsonyt, utálta, hogy meg kell húznia magát, mert csórók a szülei, ez az egész annyira igazságtalan! 16 évesen így mindenről lemarad. Mintha az ő élete is csak egy tükörkép lenne a kirakatban. Az üvegfalra bámult, hosszan nézte saját magát. A magasnyakú, világoskék garbó remekül kiemelte a szeme színét, elkámpicsorodott ábrázatában azonban sehol sem találta azt a bájos, kerek arcot, melyet olyan sokan dicsértek. Helyes lánynak tartották, a fiúknak is tetszett. A fiúknak, akik most a karácsonyi vásár forgatagát járják, és a barátnőivel flörtölnek. Ismételten szívás.

            Hogy ne húzza fel magát jobban, a számlák rendezésével foglalta le magát, hiánytalannak kellett lennie az elszámolásnak, különben a nagybátyja, az üzletvezető elég zabos lesz este. Ha nem rugózik saját sorsa kilátástalanságán, talán a nap is hamarabb elillan. Elvégre is már majdnem tíz óra. Két óra és ebédszünet. Némileg derűsebb hangulatban állt neki a munkának, halkan dudorászott magában egy ismert, amerikai slágert, amit még reggel hallott a rádióban.

            Ekkor lépett be a magas, vékony férfi az üzletbe. Azonnal feltűnhetett volna, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Sötétkék overall volt rajta, mint a munkásokon, a haja rendezetlen, az arca borostás, és a szemei… A szemeiben volt valami, ami elsőre megrémisztette.

            -Segíthetek?- csilingelte mégis kedvesen.

            -Igen, egy cigaretta márkát keresek- arca beesett volt, vérágas, kialvatlan szemei alatt hatalmas karikákkal.

            -Annak ott kell lennie a polcon- felelte segítőkészen a lány.

            -Nem látom.

            A lány szolgálatkészen előlépett a pult mögül, és mosolyogva a polchoz lépett. A férfi udvariasan hátralépett, hogy odaférjen. Csak pár pillanat volt, el sem hitte, annyira valószínűtlen. Az idegen elkapta és hátracsavarta a karját, olyan gyorsan, hogy megrémülnie sem volt ideje. Hideg, éles vas érintését érzett a torkán. Egy  konyhakés pengéje lehetett, de az ijedtségtől ezt nem tudta megállapítani.

            -A készpénzre van szükségem, és nem lesz semmi baj- lehelte a férfi a fülébe. Dezodor vagy valami férfi-parfüm illata volt, ami egyáltalán nem illett egy betörőhöz. Azok mind büdösek és ápolatlanok, és árad belőlük a pia-szag. A férfi nem egy hajléktalan volt.

            A lány rémülete csak pár másodpercig tartott. Fiatal kora ellenére képes volt megőrizni a lélekjelenlétét. Valami azt súgta neki, hogy ez a pasas nem  gyilkos.

            -Maga nem bűnöző, engedjen el-mondta halkan.

            - A PÉNZT kérem, nem hallottad?- hallotta maga mögött az ingerlékeny hangot, melybe idegességgel vegyes bizonytalanság vegyült.

            -Ezért börtönbe juthat-folytatta a lány merészen.

            -Nem érdekel- szólt az elkeseredett hang a háta mögött.

            -Nem érdekli, igazán? És mitől ilyen elszánt, hogy önként lesittelné magát?

            -Törődj a magad dolgával, és add ide a pénzt!- a férfi kezdett agresszív lenni.

            -Ahhoz el kell engednie- válaszolta a lány nyugodtan.

            -Indulj a pulthoz!- kiabált rá a férfi. Lassan araszolni kezdtek előre.

            -Tényleg tudni szeretném, miért csinálja- kötötte a lány az ebet a karóhoz.

            -Ercsiért teszem- hallotta a férfi komoly, szomorú hangját, aki hozzátette:-ő a lányom.

            -Igazán? Jó gyerek lehet, ha ilyesmit kér magától.

            -Még csak kétéves.

            A lány remegő kézzel kinyitotta a kasszát, és lassan a pultra számolta a papírpénzt. A sokadik köteg tízezres után a férfi elengedte a torkát. Felnyalábolta a kirakott pénzt, és némán kifele indult.

            -Hisz még nem is végzett, a pénz nagy részét el se vitte- Egy vérbeli bankrabló nem így csinálja- az ürge megállt az ajtóban, háttal neki. Elgondolkodva nézett maga elé. Lassan fordult meg és a lány szemébe nézett:

            -Nem vagyok rabló. Nincs munkám, és a kislányom szeretne egy babát karácsonyra.

A lány elhallgatott. Némán nézték egymást. Nem is értette, miért hisz neki. Simán lehet, hogy hazudik. De valahogy nem tűnt hazugnak, tétova kezében azzal a késsel, amit valószínű a felesége konyhájából csent el. A feleségétől, aki mostanára már felébredt, és várja haza. És miközben teát főz kislányának, fogalma sincs róla, hogy betörő lett a férjéből, aki dutyiban tölti az ünnepeket.

            A lány szótlanul nézte. Valami belül úgy markolta a szívét, hogy majd megfulladt tőle. Most sokkal inkább kifogyott a szavakból, mint percekkel ezelőtt, amikor egy kést fogtak a torkának.

            -Akkor menjen, és vegye meg azt a babát -mondta búcsúzóul. Érezte, hogy elcsuklik a hangja. A férfi őt bámulta, de nem felelt. Szomorúságot látott a szemében és kilátástalanságot. Lehetséges, hogy a szomszédban lakik, egy ugyanolyan háztömbben, mint ők? Hogy lehet, hogy idáig jutott?

            Nem akart, és nem is tudott válaszolni magának ezekre a kérdésekre. Nyomorultul érezte magát. A férfi végül lehajtotta a fejét, és szó nélkül kilépett az üzletből. A kést nyitott kabátjába rejtette. A lány nézte alakját, amint beleolvad az emeletes házak közt felszálló ködbe. Kellett pár perc, míg magához tért. Lerogyott a kis székre és hallgatta szívének ütemes dobolását. Érezte, hogy most éri utol az eddig késő pánik. Ajkába harapott, hogy uralkodjon magán, de a könnyek maguktól csorogtak le az arcán. Még pár perc és magához tér, felhívja a nagybátyját és a rendőrséget, most azonban csak nézi az üresen rámeredő kasszagépet, és arra gondol, hogy ez az utolsó munkanapja. Holnap már díszítik a fát, jönnek a vendégek, meglesz a pénz is a cipőre.

            Már vállát rázta a zokogás a rátörő érzésektől, nem is akarta megállítani a könnyeit. Mindjárt jobban lesz, csak még bőg egy kicsit. Elvégre is majdnem szenteste van, majdnem karácsony, és ő épp itt és most cseperedett felnőtté.