Tervszerű örömködés- a felhőtlen boldogság nyomában

"Minden embernek joga van keresni az örömöt,, ez alatt pedig azt kell érteni,aminek ő örül-és nem feltétlenül azt, aminek mások örülnek..." 
                                                              (Paulo Coelho)

Szívből utálom az önsegítő könyveket, különösen azokat, melyek tuti recepttel szolgálnak, hogyan legyünk maradéktalanul boldogok. Nagyon fel tudom húzni magam az olyanokon, mint hogy „rakj rendet a szekrényben” meg „olvass szomorú történeteket, hogy értékeld a saját életedet!” Már nem azért, de engem nem dob fel se a rendrakás, se mások gyötrelme. Lehet, megnyugtat, de semmiképp nem vidámít fel. Mint ahogy az se, hogy menjünk le alfába, mert jobb lesz, ha meditálunk. Kiráz attól a klotyóba száműzött, keleti filozófiás könyvtől, ami a teljes megvilágosodást promotálja. Van a  hátoldalán egy lebiggyesztett ajkú, morcos szemű szerzetes, aki biztosan rettenetesen nagy tudású, de tuti nem boldog.

Pár hete elhatároztam, hogy a körülöttem kialakult káosszal kezdek valamit. Kezdtek összecsapni a fejem fölött a hullámok, rémes érzés volt. Aztán jött egy apró fénysugár, konkrétan a 61-es villamoson- a Városmajor fái közt rám vetülő a vidám, reggeli napsugarak formájában- és rájöttem, hogy minden úgy van jól az életemben, ahogy van. Felemelő szembesülés volt, még sosem gondoltam rá ilyen közelségből: általában azon agyalok, mi hiányzik az életemből, és nem azon, amim van. De szerintem ezt nem kell reklámoznom senkinek. Pláne nem magyar honfitársaimnak, akikhez (és ebbe magamat is beleértem) minden üzenet negatív kóddal érkezik. Mert ugye ott van az a félig tele pohár elmélet, de kit érdekel az ilyesmi, amikor tele van a hócipőd..?

Nos, mire a villamosom befutott a Móricz körtérre, a teljes nirvána állapotába kerültem. Képtelen lettem volna megfogalmazni, mitől van rendben minden, amikor éppenséggel semmi nincs rendben, de mégis. Attól a naptól kezdve minden nap felskicceltem magamnak egy utasítást a jegyzetfüzetembe, hogy mit tegyek aznap, ami örömet okoz. Szigorúan olyan instrukció lehetett, amit tényleg szívből szerettem volna, és aminek a megvalósítása nem függött más külső személytől illetve eseménytől.

Első nap vettem egy őszi ajtódíszt. A jövendő otthonomra gondoltam közben, mely nem egy lelakott, hideg albérlet lesz, hanem tényleg a saját otthonom. Lehet, jó pár évembe kerül majd, de ezzel a pici ajtódísszel azt érzem majd, hogy haladok felé. Következő utam egy használtruha- boltba vitt, ahol egy pici babaruhával gazdagodtam. Tudom, még se anyagilag, se lelkileg nem vagyok kész egy bébire, de nem tudom elképzelni az életemet Nélküle. És néha megijedek, hogy sose lesz babám, szinte megfojt az érzés. A parányi babaruha megerősítette bennem a tényt, hogy egyszer tök jó anyuka lesz belőlem.

Második nap őrült rohanás közepette, de eljutottam végre kozmetikushoz, és kiszedettem a szemöldökömet. Ez a nap a nőcisségről szólt, nem csoda, hogy a shopping se maradhatott ki.

Harmadik nap jött egy kis wellness. Mivel nagyon fáradt voltam, nem jutottam el külső helyszínre, viszont illatgyertyákkal és füstölőkkel barikádoztam körbe a szobát, és egy pihentető masszázzsal jutalmaztuk egymást a Párommal.

Negyedik nap, csütörtökön elmentünk moziba a kedvenc filmemre, amiért a napokban majd megőrültem, majd pénteken egy baráti összejövetelen vettem részt, mely szintén feltöltött.

Csupán öt nap telt el, de mégis megváltozott az életem. Hogy mitől? Valóban az a pár napnyi pici boldogság dobott rajtam ekkorát? Nem látok más magyarázatot. Valóban ennyit számítana, hogy naponta tegyünk magunkért valamit? És tényleg ennyire megérezzük a hiányát? Azelőtt fel se tűnt volna, hogy ez rendszerint kimaradt. Mert azt gondoltam, a kötelességszerű dolgok értelemszerűen örömet is okoznak. Egy nagy fittyfenét. Messze vannak tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

Olvastam egy könyvet a lányról, aki tud repülni. Amolyan fantasy, mégis lélektani mélységeket feszeget. A cselekmény lényege, hogy él valahol Amerikában egy kislány, aki tud repülni. A környezete teljes megrökönyödéssel figyeli, a szülei egy hiper-szuper intézetbe dugják, hogy „rendet tanuljon”, azaz leszokjon erről a fura szokásáról. A pláne mégis az, hogy Pipert, a főhős-gyereket semmi nem teszi boldoggá, csakis a repülés.

Az intézet igazgatónője, egy látszólag kedves és megértő nő azzal próbálja leszoktatni, hogy Piper a repüléssel árt másoknak, ezért nem lehet olyan önző, hogy ezzel együtt is folytatni akarja a repülést.

Márpedig a kislány ezt akarja. Csak ezt. Akkor is, ha ezzel rendet bont vagy az életét teszi kockára. Azon tűnődöm, hogy valóban olyan nehéz kiállni azért, ami minket valóban boldoggá tesz? És csakis mások kárán lehetséges az igazi boldogságunk? És vajon van-e különbség aközött a boldogság közt, melyet annak hiszünk, mert mindenki más úgy csinálja, és ami valóban a felszabadító, mindent elsöprő örömmel tölt el bennünket? Mire vagyunk képesek, hogy kilógjunk a sorból? Arra a boldogságra gondolok, ami jó érzéssel tölt el, amit nem azért teszünk, hogy elismerjenek, szeressenek, és aminek nincs következménye (jó alak, fittség, előremenetel, stb..), ami csakúgy VAN. Ez a boldogság önmagában és öntörvényűen létezik. Nem lehet tudni előre, mi váltja majd ki, csak próbálkozni lehet. Ahogy Piper is felmászik a könyv első oldalán a tetőre, hogy kipróbálja a repülést, ami aztán szenvedélyévé válik.

Azt hiszem, most már minden nap fel akarok mászni arra a tetőre, hogy lássam, mi tesz igazán boldoggá. Talán az, ha aznap elmegyek múzeumba a kedvenc kiállításomra, vagy teszek valami mókás őrültséget anélkül, hogy azon agyalnék, mit gondolnak rólam az emberek. Vagy ha felveszem a kedvenc szoknyámat, kilakkozom a körmömet, vagy épp befalok egy tál trópusi gyümölcsöt. Talán nincs receptje a boldogságnak, mindenkit más tesz azzá, szürreálisan, mindenféle ésszerű magyarázat nélkül. Egyszerűen csak létezik, olyan elemi erővel és energiával, ami erősebb minden másnál ezen a világon.

A Rendetlenség- Nap

           

 A Rendetlenség-Napban az a jó, hogy legitimizálja a lustaságot, semmittevést és a Kupit, nagy Kával. Mindig is egy ilyen napról álmodtam, pedig nem vagyok se kényszeres rendrakó, se tisztaságmániás. Csak valahogy bekúszott már a mindennapokba ez a kötelességszerű rendrakás, amikor arra ébredsz nyűgösen és unottan, hogy már megint be kell ágyazni, már megint csálé összevisszaságban állnak a ruhadarabok a széktámlán, már megint el kell mosogatni, miután reggeliztél! Egy megszokott munkanapon ez rendben van, nem jó ugyanis fáradtan egy szemétdombra hazaérni. Egy hétvégén azonban...miért is ne engedjem el magam kicsit...?

              Valljuk be, a Rend nagyon szép és megnyugtató, de szörnyen unalmas. Sehogyse illik össze az eredetiséggel vagy az emberi lét alapvetően kaotikus mivoltával. Ezért ma reggel elhatároztam, hogy szakítok vele. Végül is a hét valamennyi napját katonás rendben éljük: időre kell járni dolgozni, időre kell megcsinálni dolgokat, órát tartani, tanmenetet írni, és minden erről a kehes, hajattépő időzítésről szól! Hiába kezdesz el olvasni egy könyvet, máris ott villog mögötted a tábla: "idő van, idő van, idő van!!!!"Este belemerülnél a kedvenc zenédbe, és aludni kell menni, pedig még annyi mindenen gondolkodnál, annyi mindent csinálnál, néznél, olvasnál, hallgatnál. Ez egyszerűen nem ér!

              Nos, egy Rendetlenség-Nap épp arról szól, hogy mindenre jut időd. Most nem a világmegváltó ötletek megvalósítására vagy a Mount Everest megmászására gondolok, hanem arra az érzésre, amikor Nem Hajt a Tatár. Például rögvest ébredés után úgy hagyom az ágyat, ahogy, nem érdekel, hogy a kék paplan szabálytalan halomban kuporog az ágy szélén, és a párnák is gyűrött karéjban hevernek két oldalt. Ez így szép, és így is marad ma napnyugtáig. Aztán a reggeli müzlistálkámat sem mosom el, csak beáztatva a mosogatóban hagyom, miközben a pingvines pizsamámban flangálok egész délelőtt, és az ablakon beszökő napsugarakat figyelem. Néha a felhők mögé bújik a fény, máskor tízpercre leszakad az ég ( igazi "őszi" időjárás, némi monszun-elemmel vegyítve), de aztán újra ragyogásba borul a szoba. Nem fáradok, hogy kivigyem a tegnapi tányérokat és poharakat, és egyáltalán nem idegesít a jelenlétük. Pedig hamarosan hazatér katonás rendet kedvelő Párom a tegnapi kétnapos kiruccanásáról, és ilyenkor már rég benne szoktam lenni a pakolásban, mert szeretek a kedvére lenni. A bajt megelőzendő felhívom telefonon, és elmondom neki a Nagy Titkot:
               -Ma Rendetlenség Napot tartunk- súgom a telefonba, mintha ez valami rejtély lenne, amit óvni kell.
              -Aha- nyugtázza a Férfi, akivel élek immár másfél éve. Hallom, hogy nem tetszik neki, de nem érdekel.
              - Csak hogy készülj lelkiekben- teszem hozzá merészen. Ez már tényleg nem én vagyok. Hová tűnt a szorongás,  hogy mit fog szólni? Az anyja mindig  rendre nevelte, ez neki új. Sebaj. Van ez a mondás, hogy egy családban a Nő hozza be az új szokásokat. Ideje elkezdeni. Lőttek a régi, tökéletes, pedáns kis barátnőnek. Itt az új, a bohém, a pizsamában mulató.
              Nem éri sokként, amikor hazaér.  Odébb löki a széktámlán tornyosuló ruhahalmot a fotelbe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aztán letelepszik a számítógépéhez, és a halom tetejére hajítja a billentyűzeten heverő rövid, fodros pizsamasortomat. Ez volt a hab a tortán. Ezt se tettem odébb.
        Én pedig kitelepszek a konyhába, ahol a mosogatóból megértőn kacsint felém a rakat szennyes edény, az ablakban lógok, mint gimis koromban szünetben, amikor elmerültem a tájban, és most is így látok mindent, frissen, újan, ráérősen. Kintről befigyel két Égig Érő fa, sűrű lombkoronájukon áttör a fény, a felhőkön átderengő világosság, misztikus megvilágításba vonja a leheletnyi szélben reszkető, lassan sárgába forduló leveleket. Így tökéletes minden, én pedig ennek az egésznek a közepén csücsülök, és azon tűnődöm, ajándék-e vajon mindez, vagy csak alanyi jogon jár. Hogy itt lehetek, épp most, épp itt, ezernyi érzéssel és ezer gondolattal, a fák zöldje olyan tiszta és végtelen, hogy magamba szippantom őket, és minden porcikámmal tudom, hogy ezt így csakis Ember érezheti. Lehet, egyszer egyek leszünk a levelek közt játszó halk széllel, vagy a napsugarakkal, és mindent globális távlatokból látunk és érzünk majd, vagy egy homályosan átsejlő tükrön át, ám ilyen tisztán, esendően és ambivalensen csakis emberként mienk ez a csoda. A szépség és a létezés csodája. A szereteté és a szerelemé, a kötődésé és az elengedésé, a szomorúságé és az örömé, a szabadságé és vágyé.
        Ha egy Rendetlenség- Nap ilyen távlatokat teremthet bennem, azt hiszem, érdemes lesz megismételni! :-)

Körülmények útvesztője

Úgy tűnt, dalolva menetelek önszántamból a körülmények útvesztőjébe. Legalább megoldottam a házim következő részét: tisztáztam a Cilával kapcsolatos negatív érzéseimet. Nem volt nehéz. Csak lehunytam a szemem, és magam előtt láttam az alakját: sovány csajszi, ami már magában véve egy merénylet ellenem, hiszen rajtam mindig van pár kiló súlyfelesleg. Szőke, vékonyszálú haja félhosszúra vágva, kicsit betépve a kor divatja szerint. Sminket alig vagy egyáltalán nem használ, így is fiatalabbnak tűnik a koránál, hibátlan, hófehér bőrével és egyenes vonalú szájával, melyet mindig olyan szögben tart, hogy ne merj neki ellent mondani. A szeme meghatározhatatlanul kék, vagy inkább zöldesszürke, mintha mindig más fényben látnád. Ő Cila. Az örök ellenség Cila, a macskanő. Csak utálni lehetett.

            Két nap múlva úgy érkezett a kávézóba, mint valami sztár. Mintha nem is műtötték volna kétszer is az elmúlt három hétben. Egyszerű farmerben és karcsúsított ingben volt, mely fölé kasmírkardigánt húzott. A haját hullámcsattal fogta félre a homlokából, és szemceruzával vékony vonalban kihúzta a szemét.  Leült velem szemben, és hosszan mosolygott rám az itallap mögül.

        -Örülök, hogy eljöttél- nem tudtam mit reagálni, csak feszülten vigyorogtam, közben megvontam a vállam- jól nézel ki- tette hozzá Ő, aki sose bókolt nekem, mindig ő várta el, hogy púderoljanak neki. Pedig a súlyfelesleg ellenére is tudtam, hogy mutatósabb vagyok nála. A bőröm legalább olyan szép, mint az övé, a hajam dúsabb, az arcom kerekebb és kifejezőbb, a szemeim pedig- nos hát-nagyon sokan dicsérték az őzikeszemeimet.

            -Természetesen a vendégem vagy- folytatta- ma ünneplünk és míg el nem felejtem…- azzal táskájából egy borítékot húzott elő. Egy őrült pillanatomban azt hittem, pénzt akar adni, de szerencsére lakatot tettem a számra, és nem szóltam. Így utólag is áldom a szűkszavúságomat, mert a hófehér borítékból hamarosan egy esküvői meghívó hullott ki. A szavam is elakadt. Cila férjhez megy. De akkor…?

            Meglepve néztem fel, és egy üdvözülten mosolygó lányt láttam magam előtt:

            -Most nyáron lesz, júniusban, otthon! Szeretném, ha jönnétek!- tette hozzá gügye, erőltetett mosollyal az arcán, de tagadhatatlanul ragyogva. Pont úgy festett, mint Cameron Diaz az Álljon meg a nászmenetben. Én voltam az ő Julia Robertse. Na frankó.

            -Még nem tudom, ráérünk-e-haboztam, és agyam lázasan dolgozott kibúvók után keresve: csak kell, hogy akadjon valami alapos  kifogás!

            -Azért szólok már most, hogy írd be a naptáradba!-mondta Cila gyorsan, mintha kitalálta volna a gondolatomat.

            -Cila, ezt igazán nem kéne- vettem mélyebbre a hangomat, miután rendeltünk. Örömmel tapasztaltam, hogy kezd visszatérni  régi hangfekvésébe. Cila megkeverte a kávéját:

            -Ne aggódj. Tudom, hogy mire gondolsz…Mi ketten, szóval…sosem voltunk túl jóban.

            Nem hittem a fülemnek. Cila kimondta azt, ami olyan nyilvánvaló volt éveken át. Megenyhültem.

            -…De szeretném, ha ez változna, érted? Nem akarom, hogy gyűlölj, bármi történt is régen. Ami pedig Bencét illeti…

            Csak ezt ne. Erre ismét megkeményedett az arcom. Igazán szép ez a drámai „öntsük ki a szívünket”-dolog, de Farkas Bencét nem akartam belevonni. Elvittem neki azt a rohadt szerelmeslevelet, de ennyi. Többet nem hallgatok róla szívecskés, rózsaszín sztorikat. Nem vagyok már tízéves.

            -Nem- hallottam a saját hangomat. Őszintén és határozottan csengett. Mintha most született volna. Cila is meglepve állt meg a mondandójában, és rám meredt. Nem szégyelltem el magam, eltökélt sóhajjal folytattam:

            -Inkább ne is beszéljünk róla- azzal lesütött szemmel a teámba kortyoltam. Cila hosszan, mélán nézett, mintha sejtene valamit. Mindenesetre nem firtatta a részleteket. Igazán példaértékű, hogy ő szépen helyre tette magában a dolgokat, lelkifurdalás nélkül, aztán most múltját hátrahagyva kisétál a képből és férjhez megy. Nekem sajnos ez nem ment ilyen könnyen, bárhogy szerettem volna.

            A további tíz percben Cila szórakozottan beszélt a terveiről. Az orvos szerint problémák lehetnek majd a teherbeeséssel, ezért már időben elkezdenek próbálkozni, de amúgy minden a legnagyobb rendben. Kell majd mennie kontrollra, de a lelki egészségére is oda kell figyelnie.

            -Tudod, sok dolgot nem tisztáztam magamban, amit kellett volna-magyarázta Cila- aztán durr, kipukkadt a lufi, nekem meg csaknem ráment az életem. De tudod, sokszor el kell tudni engedni a dolgokat. Ez a titok.

Világos, Bencére gondolt. Kedvesen bólogattam, hogy megértem. Közben totál nem érdekelt a filozófikus monológja. Cila engem fürkészett, látszott rajta, hogy nagyon mondani akar valamit. Végül inkább az ajkába harapott, és megszólalt:

            -Na jó, tudom, hogy nem akarod, mégis ki fogom mondani! Szeretném, ha Bencével barátok lennétek. Mindig jól kijöttetek egymással. Csak ennyit engedj elmondanom, oké?

Azzal elhallgatott. Kicsit olyan szitu volt, mintha általánosban a megrágott rágógumiját adta volna oda, hogy ááá, jó ez még, rágd nyugodtan! Felhúzhattam volna magam rajta, de nem tettem. Megadón sóhajtottam, miközben a rajzpályázatra gondoltam:

            -Oké- mondtam kurtán.

            -Szüksége van rád- tette hozzá Cila. Csak ezt ne mondta volna! Már hallottam a folytatást: „..ha én már nem leszek neki, nehogy összeroppanjon szegényke…Vigasztald meg néha!” Cila végül csak nem bírt kivetkőzni magából. De nem érdekelt, ő ilyen. Majd valahogy túlélem azt az esküvőt júniusban, Addig még sok idő van, és bármi megtörténhet. Például lefújhatják az egészet, és Cila elszökhet egy bantu négerrel. Igazán kedves gondolat. De tény, hogy Bence többé már nem része Cila életének. És ennek örömére hazaérve rögvest teleírtam három oldalt az írótömbben. De nem tudtam, igazából legbelül boldogsággal tölt-e el ez a fejlemény vagy  inkább halálra rémiszt.

Vékony jég

             

             Ettől erőre kaptam. Mély levegőt vettem, és óvatosan leléptem a jégre. Először csak egyik lábbal, aztán a másikkal. Félelmetesnek tűnt a gondolat, hogy beszakadhat alattam, de abban a percben ez egyáltalán nem számított. Mint ahogy az sem, hogy nem tudok korcsolyázni.

            Talán minden tudás, bátorság és elszántság ott rejtőzik bennünk valahol mélyen, csak mire felnövünk, elfeledkezünk róla. Vagy egyszerűen csak bebeszéljük magunknak, hogy nem vagyunk képesek megtenni, amit szeretnénk, miközben a megoldás a közvetlen közelünkben van. Bátortalan, apró lépésekkel indultam el felé. Bence tisztes távolságból figyelte a próbálkozásomat. Nem sürgetett, nem próbált tanácsokkal ellátni, amitől idegbajt kaptam volna. Hagyta, hogy a saját megérzéseimre hagyatkozzam.

            Teljesen kizártam a külvilágot, és igyekeztem csakis az előttem álló jégfelületre koncentrálni. Meg tudom csinálni.

            -Ha tudnád, milyen borzasztóan érzem magam!- süvöltöttem felé, de hangomat csaknem teljesen elnyelte a zúgó szél- még sose csináltam ilyesmit!- Nem mentem rá a vékony jégre egy srác kedvéért, ha ezer éve ismertem sem. Legszívesebben mindig megmaradtam a komfortzónámban, ahol nem eshetett bántódásom. Bence elismerő tekintettel nyugtázta, ahogy mütyürnyi csusszanásokkal beértem. Mintha tojásokon lépkedtem volna. Vagyis csúsztam. De javamra legyen mondva, az első pár lépést megúsztam puffanások és beégések nélkül.

            -Szerintem tök jó eddig- vártam, hogy a dicséret mellé tapsvihart is kapok, mire beérem, de semmi ilyesmi nem történt. Rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy mellé siklok, és kezeimmel kalimpálva igyekszem megőrizni az egyensúlyomat.

            -Belém kapaszkodhatsz, ha akarsz.

            -Kösz nem- feleltem az ajánlatára olyan hirtelenséggel, mintha arra kért volna, hogy na, akkor vágjak le neki nyomban egy piruettet. Elég elutasító lehettem, mert ő erre mély sóhajjal ennyit mondott:

            -Ahogy akarod- azzal tovasiklott a szikrázó, fagyott tótükrön, és megállt tőlem kábé húsz méterre. Onnan pillantott vissza negédes vigyorral, amiért meg tudtam volna ölni. És ölelni is egyben.

Egy sorsdöntő levél...

Aztán a semmiből ismét Cila jutott eszembe. Vajon mit keres ő a tudatalattimban? Nyilván a hirtelen élmény váltotta ki, semmi misztikus felhangja nincs az egésznek. Bűntudatom lett, hogy olyan hirtelen otthagytam. Lehet, szüksége van rám. Eszembe jutott, hogy amikor iskolás korunkban beteg voltam, mindig órákat telefonáltunk naponta. Felhívott és részletesen előadta, kivel mi újság. Elmosolyodtam az emléken, aztán hirtelen elhatározással a büfé fele vettem az irányt. Vettem neki néhány süteményt selyempapírba csomagolva, aztán visszamentem a nőgyógyászatra. Talán már vége lett a vizitnek. Emlékeztem a szobára, a műanyagszékek miatt. A székek most üresek voltak, viszont az ablak melletti ágyon megpillantottam a szobában. Ő is rám nézett, és megkockáztatott egy mosolyt. Mintha tudta volna, hogy visszajövök. Beléptem a kopár, állott szagú szobába, és az éjjeliszekrényére raktam a csomagot.

-Köszönöm- mondta Cila, miközben hálás pillantást intézett felém. Becsukta a könyvet, amit épp az ágyon ülve olvasott- Ezt inkább berakom a hűtőbe, most nem vagyok éhes- azzal felkelt, és lassú, megfontolt léptekkel kifele indult. Némán követtem. A társalgóban nem volt senki, így a székekre telepedtünk, szemtől szembe. Pár másodpercig nem szóltunk semmit, mintha valami vészterhes dolog lebegne a levegőben, egy cérnaszálon függő  bárd, mely ha leszakad, mindennek vége. Cila szomorúan nézett rám, mielőtt kimondta:

-Zsófi, lehet, hogy meg fogok halni.

Van egy mondás, mely szerint az igaz barátok bármikor, bármennyi év után is futnak össze az életben, mindig ott folytatják a beszélgetést, ahol abbahagyták. Nincs az az idő vagy tér, ami elválasztaná őket. Sosem tartottam Cilát igaz barátnak, mégis úgy éreztem, valami összekötött vele.

A vírus, ami megfertőzte, közismert betegségnek számított a huszonévesek körében, nem kellett ahhoz különösebben szabados életet élni vagy fűvel-fával összebújni, hogy elkapd. Elég egy hordozó, aki történetesen saját tudtán kívül a párod.

            -Ákos, a vőlegényem sose akart volna nekem ártani, egyszerűen így történt. Nagyon szeret engem és én is őt-mesélte Cila. Ahogy hallgattam, egyre inkább erőre kapott. Az a régi Cila volt, aki minden kutyaszorítóból kimászott. Talán a tény, hogy nekem, a régi, szégyenlős kis Zsófinak mesélhette el a történetét,visszaadta csöppet a hitét.

            -Mikor lesz a műtét?-kérdeztem fojtott hangon, mert sejtettem, hogy ezzel veszélyes vizekre evezek. Cila különös nyugalommal válaszolt:

            -Holnapután - itt szünetet tartott, nagyot nyelt, miközben ujjaival az asztallapon játszott: de a szövettanra még két hetet várni kell.

            Szövettan. Gyűlöltem ezt a szót. Utoljára a nagynénémnél hallottam. Az egész családot megviselte, amikor elment.

            Gombóc feszült a gyomromban, ahogy Cilát néztem. Ha a lelke reszketett is, bámulatos önuralommal viselte a helyzetet. Éreztem, hogy könnyek tolulnak a szememben. Még soha nem halt meg senkim, aki egy idős lett volna velem. Nem lehet, hogy Cila….Erre azonban gondolni se mertem. Cilát csak egyszer láttam sírni, amikor a magyartanárunk elment gyesre. Kis búcsúünnepséget rendeztünk neki az osztályban, és a végén Cila úgy könnyezett, hogy alig akarta elengedni Kata nénit. Most, amikor az élete forgott kockán, meg se rezzent.

            Csodáltam akkor is, ha folyton szekált. Mintha megérezte volna a gyengeségemet, vagy így akart kompenzálni más dolgokat.  Eszes és határozott lány volt mindig, de én már korábban is csinosabb és mutatósabb gyerek voltam vállig érő, barna hajammal, és szabályos, szép arcommal, őzikeszemeimmel. Talán ezt nem tudta megemészteni, és ez volt a kiváltó oka végleges "szakításunknak".

            De ezek a dolgok most nem számítottak. Most, hogy itt ültünk a társalgóban, ahova időközben egy középkorú nő telepedett világoskék pongyolában, és kockás papucsos lábát egy másik széken nyugtatva bekapcsolta a tévét. Ösztönösen halkítottuk le a hangunkat.

            -Megtennél nekem valamit, Zsófi?- kérdezte Cila súgva az asztal fölött. Kíváncsian néztem rá, mire ő válaszra nem várva lassú nyikorgással kitolta maga alól a széket, hogy visszamenjen a kórterembe. Ballagtam mellette a szűk, félhomályos folyosón. Sose gondoltam volna, hogy a mai nap ennyi meglepetést tartogat.

            A kórteremben leült az ágyára, és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Egy leragasztott, hófehér borítékot húzott elő, mellyel szabályos, lendületes kézírásával egy név szerepelt. Nem tudtam kibogozni a címzést messziről.

            -Szeretném, ha ezt odaadnád valakinek. Gondoltam, feladom postán, aztán megláttalak Téged délelőtt, és gondoltam, megkérlek rá- mondta és átnyújtotta az irományt- megnyugtatna, bárhogy is alakuljon a műtét. Sose bocsájtanám meg magamnak, ha esetleg…-Cila nem fejezte be a mondatot. Inkább elharapta a végét, minthogy sírásba fulladjon a hangja. Talán mert akkor gyengének tűnt volna. Pláne, mert a borítékon egy fiú neve állt:  Farkas Bence.