Vágyra járók 3: párkapcsolati flúgok

Van, hogy nem jó fej Cukros Bácsi Őnagysága. Sőt, van, hogy Cukker Őfelsége egyenesen goromba. De mihez kezdesz, ha már úgy belezúgtál, mint ló a gödörbe?

 

- Kérsz cukrot?- kérdezte végül Gé enyhülten. Lassacskán tudatosult benne, hogy a lány most valamilyen szinten a vendége, és ő valamilyen szinten a vendéglátó szerepét tölti be.

- Igen-bólintott Luca, és a pultnak támaszkodva átvette az apróságot.  Selyemcukor. Rámeredt a markában lapuló édességre. A könyvesboltban is épp ilyen cukrot kapott. A könyvesboltban, ahol először látta… Ismét a fiúra nézett, aki közelebb lépett hozzá. Izzott köztük a levegő.  Gé István is egyben, a férje, aki leteperte a levelek közé, és megerőszakolta. Mégis őrülten kívánja, bár értené ezt! Hiába súgja az esze, mekkora hülyét csinál magából, képtelen elszakadni tőle. Csak pár perc, és egymásnak ugranak megint. Luca ezt nem akarta, mégis elgyengült a fiú közelségétől, aki egy óvatlan mozdulattal ujjai közt morzsolgatni kezdte egy hajtincsét.

- Miért jöttél ide?- kérdezte Gé szokatlanul lágy hangon. Luca kinyitotta a száját, hogy feleljen, de csak alig hallható suttogás jött a torkából.

- Én… beszélni akartam veled.

- Ugyan, miről?- ölelte át a derekát.

- Kettőnkről- rebegte Luca. A fiú nagyon vonzó volt a kikeményített ingben és a nyakkendőben. Szája vészesen közelített az övéhez.

- Minek ennyi szócséplés?- búgta a srác, és egyre közelebb vonta magához Lucát.

- Lemondtad a találkozót - hebegte Luca erőtlenül, miközben Gé keze már a fenekén pihent. - És ez rosszul esett nekem.

- Most mégis itt vagy, és a hátsó szoba is szabad…

- És a múltkor is lemondtad - húzta el Luca a fejét.  Érezte, hogy kezd visszatérni a lélekjelenléte.

- Ugyan, mikor?- nevetett Gé.

- Szerdán. Utána arra hivatkoztál, hogy lomtalanítottál.

- Mert tényleg lomtalanítottam- közölte Gé nyugodtan. Luca erre teljesen erőre kapott. Kitépte magát a fiú kezei közül.

- Te tényleg ennyire idiótának nézel engem?- fortyant fel.

- Mert őszinte vagyok veled?

- Őszinteség! Most legyek hálás neked?- indult el a lavina megállíthatatlanul. - Nem vagyunk képesek arról sem beszélni, ami köztünk történik!

- Mégis, mit beszéljünk róla?- kérdezte Gé felpaprikázva. - Egyelőre még nem tartunk ott, hogy feleségül vegyelek.

- Hozzád sem mennék- vágott vissza a lány sértődötten.

- Legalább egy-egy-humorizált Gé.

- Gátlástalan alak vagy.

- Te meg azt képzeled, most jöttél valami idegen bolygóról, ahol te vagy a Király lánya.

- Tessék?

Luca azt hitte, nem jól hall.

- Azt hiszed, mindenki érted van, és ha valami nem úgy történik, ahogy szeretnéd, menten kiakadsz.

- Épp te mondasz nekem ilyesmit? Aki képtelen vagy felelősséggel lenni bárkiért is? - szólt Luca fennhéjázón.

- Csak veled ellentétben én ezt már rég közöltem veled. Te pedig folyamatosan szolgálsz újdonságokkal- vigyorgott Gé.

- Legalább nem vagyok olyan bepunnyadt, pult mögött gubbasztó alak, mint te- vágott vissza a lány csúfondárosan. - Ha nem kefélnénk olyan jókat, halálra unnám magam melletted.

- Ha már szexelni sem akarsz, akkor mi a fenét keresel még itt?- kérdezte Gé gúnyosan. Elszállt belőle minden udvariasság, hiszen jócskán megtépázták férfiúi hiúságát. Jól tudta, ezzel túl messzire ment.

Luca néhány másodpercig megkövülten meredt rá, aztán szó nélkül faképnél hagyta. Gé kipenderült a recepciós pult mögül, és a bejáratnál beérte. Előzékenyen kinyitotta előtte az ajtót, a lány azonban rá sem nézett, erőteljes léptekkel csattogott végig az udvaron. Gé zsebre dugott kézzel ment mellette. Lépteik alatt csikorgott a kavics a sötétben.

- Lekopnál végre?

- Figyelj, kicsit nyers voltam az előbb…

- Kicsit?

 Luca megállt, és haragos tekintettel a fiúra nézett:

- Porig aláztál, és nem először.

- Mert mindig magasból tojsz arra, én mit akarok. Nem ismersz alázatot, úgy kell lennie, ahogy Te szeretnéd.

- Ezt azonnal vondd vissza!- sziszegte Luca a fogai között. Hogy jön ez az idegen ahhoz, hogy sértegesse!

- Semmit nem vonok vissza - kiáltotta Gé most már magából kikelve. Már megint irányítani akarsz! Papucsférjet akarsz csinálni belőlem!

- Ki beszél itt már megint férjhez menésről, te jóságos ég!

Kezdtek úgy festeni, mint egy egymást szapuló, vén házaspár egy ósdi börleszkfilm kockáin.

- Pedig ezt akarod! Mind ezt akarjátok - folytatta Gé sértődötten. - Csak nyafogtok, meg beszéltek folyton, szétmegy tőletek a fejem.  Látod, ezért nem akarok én komoly kapcsolatot. Totál elegem van ezekből a szócséplésekből. Ha nem vetted volna észre, én vagyok a Ház Ura, a férfi, aki parancsol!

Luca megkövülten nézte. Mi ez az ismerős szöveg? A Ház Ura, aki parancsol. Aki egy fura álomban végső kétségbeeséssel teszi magáévá? Ennyire elkeseredett lenne? Lehet, nem is ő a hibbant, inkább Gé az, aki sérült. Nincs mit tenni. Ezt neki kell megoldania, bármelyik pszichológus ezt mondaná. Az a lány tönkrevágta az önbecsülését. De melyik lány lehetett? Vajon az, amelyik két év után elhagyta, vagy amelyik készakarva távol tartotta magától? Zavarossá vált a kép, egyedül Gé fájdalma tűnt tisztának: még sosem látta őt ilyennek. Mintha felüvöltött volna belőle egy régi fájdalom, amit ki tudja, ki okozott benne és mikor. Talán volt idő, amikor Gé is jófiú volt, odaadó és kedves partner, mégis csúnyán a lelkébe tiportak. Meg kellett volna rémülnie tőle, de többé már nem félelmet érzett, hanem mélységes sajnálatot. Ezt a fiút megbántották, mélyen megalázták, mint férfit, ki tudja, hányszor. A megbántások szellemei örökké visszatérnek, és kiáltásából ennek a sértett léleknek jajszava sír fel. Hirtelen olyan közel érezte magához Gé-t, mint még soha, és az érzés életében először nem rémülettel, hanem melegséggel töltötte el. Elfelejtett minden sértést és megbántást, amit neki okoztak. Csak Gé arcát látta maga előtt, amit kedve lett volna megsimogatni. Oda is lépett hozzá, lábujjhegyre emelkedett, és kezével lágyan megcirógatta a haját.

- Gé, én…

- Ne érj hozzám - kiáltotta a fiút, és úgy húzódott el, mint akit áramütés ért.

- Mi történt?

- Nem akarom - mondta a fiú komoran. –Nem akarok ragaszkodni hozzád, nem akarok függni tőled. És főleg nem akarok beléd szeretni.

Nem akarok beléd szeretni. Luca elhűlten hátrált egy lépést. Lehullt előtte a maszk, íme, Gé sem olyan erős és sebezhetetlen, mint gondolta. Valóban ő lett volna, aki álmában megerőszakolta?

- Nem akarsz belém szeretni-ismételte Luca, mint aki maga előtt is világosan lát egy diagnózist. És Te akarsz lenni a Ház Ura.

- Igen- válaszolta a fiú durcásan, miközben lopva a lányra pillantott, mint egy gyerek.

- És azt akarod, hogy minden úgy történjen végre, ahogy Te szeretnéd-folytatta a lány békésen. Bólintás volt a válasz.

- Cserébe neked is adnod kell valamit- mondta Luca. Gé-t kíváncsivá tette a lány titokzatossága:

- Mit kérnél?

      Luca óvatlanul a fiú kezébe csúsztatta a sajátját:

-          Csak járj velem, ennyit.

-          De semmi szülőknek bemutatás-cécó és hasonlók.

-          Rendben, megegyeztünk.

Álltak egymással szemben, csupán pár méter választotta el őket.

- Hát jó- egyezett bele Gé egy vontatott sóhajjal.

A lány szemei felragyogtak, miközben a sötét udvaron összeolvadt alakjuk a lámpák árnyékában.

Én és a Szexmániás- S. O. S, pornográf "irodalom"!

"Ócska kis ribanc és még írni sem tud". Aztán meg engem senki ne nevezzen prűdnek. Ilyen és hasonló kijelentéseket hallok lépten-nyomon erről az "aljas, megátalkodott"ex-úszónőről. Satöbbi, satöbbi... Nekem valamilyen tudat alatti, misztikus oknál fogva mégis tetszett az Én, a szexmániás. Nem egy Austen ez a Szepesi Nikolett, és mégcsak nem is százas, mégis! :-D

Valószínűleg én is kitekerném a nyakát, ha a pasimra vetné ki a hálóját, és döbbenetes, hogy valaki büszke legyen arra, hogy részegen vezet a belvárosban, miközben kábé akárkit megölhet. De a sok felkiáltójelen túl azért odabiggyesztenék egy kérdőjelet is: mi indít valakit arra, hogy "ilyet" írjon? És az "ilyet" nem feltétlenül pejoratív értelemben használom.

Feltűnési viszketekség, bosszúvágy, pszichoanalízis. Elsőre ezek jutnának eszembe. Szepesi Niki valószínűleg előre tudta, hogy szexről és nemiségről írni kicsiny hazánkban nem egy nyerő vállalkozás. Kivéve, ha híres vagy, mert akkor épp magánéleti szennyesed kiteregetése a nyerő. Amikor én szexről írtam a Vágyra járókban, akkor kábé megköveztek a kommentelőim a kiadói pályázaton. Egy olimpikonnal sem bánnak másképp, kivéve, hogy közben stikában mindenki megveszi a könyvet és pad alatt el is olvassa, így milliomossá teszi az amúgy hírhedt  "ócska kis ribanc"-ot hónapok alatt. De persze a közvélemény az szigorúan elítélő marad, mert valljuk be,a  könyv csak egy ponyva, abból is a legaljának számít szigorúan pornográf tartalma miatt. 

De a sok köpködés és nyálverés és fujjogás közben azért szerintem érdemes egy kicsit közelebbről megnézni a témát. Adott egy huszonéves híresség a huszonegyedik században, aki tobzódik egy értékvesztett, hedonisztikusnak kikáltott világban, ahol- ahogy egy milliomos ismerősöm fogalmazott így nemrég- csak a szex és a pénz számít. Ez a huszonéves nagyon "menőnek" érzi magát, de egyaránt tisztában van azzal, hogy amit csinál, az egy nagy kalap sz...r. Mégsem tud megváltozni, képtelen leszokni az ágyról ágyra ugrálásról, ezért felvállalja azt, hogy ő ilyen és kész, és megírja ezt. Mellékesen még hozzáteszi mindazt a megaláztatást, ami egy sportolót érhet Magyarországon gyerekkortól kezdve, ha kivételesen nőnek születik. Nem meglepő, hogy az edzők sem dicsérik túl bajnokainkat az edzéseken, ez ugyanis nem a magyar-poroszos pedagógia, mentalitás része. Csak erről nem "illik" beszélni, ahogy a legtöbb szexuális jellegű téma, munkahelyi flörtök és zaklatások mind-mind rejtve maradnak. Ha ugyanis egy nő itthon kinyitja emiatt a száját, még az ismerősei is kiröhögik, hogy ezen problémázik, a munkahelyről pedig egyszerűen kirúgják. 

 Nos, Szepesi Nikolett nem problémázik, csak kefél, de ezért aztán jól megkapja a magáét mindenhonnan. Gondolom, erre ő szintén csak megvonja a vállát ,és tovább folytatja további szabados életmódját jó sok szexszel. Az emberek többsége (főleg a becsapott, elárult férfi-társadalom)  itthon pedig tovább füstölög és morog azon, hogy ő milyen, és a könyve milyen, és hogy hogy  válhat egy "ilyen" egyáltalán milliomossá...! Közben pedig mi vagyunk azok, akik milliomossá tettük. Valami akkor mégis lehet abban a könyvben, nem igaz?

 Valami, amit egyszer majd sokan megértenek, ha valaki újraírja a témát, és esetleg  irodalmi szintre emeli. Akkor új értelmet nyerhet a most még semmibe vett, kiforgatott és megalázott női szexualitás.

Ah, Ramon

         Pár éve volt egy pasi és volt egy nyár. Egy különösen forró nyár...:-D

   

          Építkezésen tolmácsolni nem leányálom. Ki se látsz a piszokból, porból, gépek vonyítanak körülötted álló nap, és mindennek tetejében még a nyár is tombol. Csini, sárga védőmellényben feszítek, mint amilyet az útkaparó munkások viselnek az útszélen, miközben elsuhan mellettük a Pestre tartó busz. Napbarnított nyakuktól elüt a foszforeszkáló citromszín, kobakjukat vakarják a sisak alatt.

Nos, ugyanígy festhetek én is, csak nőben. Kecses lábfejemet durva bakancsba bújtatom reggel a királykék konténerben, ami irodaként szolgál, aztán Edina, a projektmenedzser kezembe nyom pár lefordítandó levelet. Hogy jól induljon a nap. Van, kinek nescaféval, van kinek üzleti levelekkel. Még szerencse, hogy engem kellő koffein nélkül is felvillanyoz a körülöttem csoportosuló férfisereglet, a tekintetek kereszttüzében záporozik felém a progeszteron. A macskák az eledelgyárért hálásak, amit felépítünk, én a tolmácsbérem mellett a meleg, nyári napot bearanyozó férfifigyelemért.

Kerek öt perc sem telik el, én épp belemélyedtem két szövegbe, amikor menetrendszerűen megjelenik a Simongyuszi. Ő része a kávéillatú reggelnek, amikor még friss a társaság, beárad a napsütés, és vele együtt Simongyuszi. Hóna alatt a sisak, arcán üdvözült mosoly, szinte perzseli hátamat a belőle áradó energia, ami egyenesen felém irányul. Fütyörészve megindul a polcok felé a kis huszonéves, illegeti-billegeti izmos fenekét, direkt megáll a polcok előtt, hogy jobban szemügyre vehessem édes tomporát. Persze nem nézek fel, első a munka, hajamat csavargatom, mégsem vagyok kőből, a lábamat lógázom idegesen. Most különben is haragszomrád van, miután a kis szoknyapecér múlt héten távollétemben rástartolt egy román trénernőre. Megáll az ész! És még van képe itt kitenni magát nekem. Na de meglátja, hogy velem nem lehet packázni! Tüntetőleg kihúzom magam, felemelem a fejem, és elegáns mozdulattal igazgatom egymáson a papírlapokat. Komoly munka, egész embert igényel. Nekem többé nincs időm holmi munkahelyi flörtökre, kérem szépen. Ami volt, elmúlt. Nincs többé ingyenpohár és ingyenvíz csak Neked, drága. Csokit sem kapsz, de még mosolyt sem. Kellett neked a szőrös talpút választanod.

Simongyuszi befejezi az akták válogatását, fürgén kikap egy jegyzőkönyvet, aztán visszalép az asztalomhoz.

-Jesszus, mire készül -fut át az agyamon, de már késő. A kis huszonéves szék híján leguggol a közvetlen közelemben-karja súrolja az enyémet- és írni kezdi beszámolóját.  Bizony nem talált máshol helyet a baromi hosszú és üres asztal mellett. Feje szinte belelóg a leveleimbe, napbarnított kölyökarcán rámenős vigyort látok, miközben könyökömön érzem meleg leheletét. Izmos karja az asztalon pihen. Miközben- látszólag- megszállottan dolgozik. Halkan köhintek, miközben óvatos csusszanásokkal odébb tolom magam a széken. Lássa mégis, kivel van dolga. Román trénerekkel nem közösködöm. Ami volt, Simongyuszi, drága, az elmúlt. Eh, éretlen tacskó.

Szerencsére hamarosan végez a jegyzőkönyvvel, laza mozdulattal visszacsúsztatja a polcra. Fejébe nyomja sárga sisakját, épp mint valami háborús-romantikus filmben a fiatal srác, amikor bevetésre indul: „Ágyő drága, most mennem kell! Ne várj rám!”- Ha-ha. Vár a halál- majd Rád a fronton. Aztán kilibeg az ajtón, viszi magával cuki kis fenekét. Az ablakból látom, csak azért persze, mert épp a fénymásoló mellett van dolgom, különben nem érdekelne, hogy a világos nadrágban olyan a hátsója, mint két harapnivaló almagerezd. Megy, vonul a kis fenék az árkok felé, melyek építését irányítja. A francba a cuki seggű alvállalkozókkal!

Visszakoncentrálok a munkára, mindjárt tíz óra, kezdődik a kooperáció a tárgyalóban. Áthurcolkodom a szomszédos terembe, és boldog elégedettséggel állapítom meg, hogy milyen frankón ellenálltam Simongyuszi csábításának. Első a méltóság, ha! A fénymásolós kukkolósdi meg belefér, a hátsója vonzó mivoltáról elvégre is nem tehet.

Ekkor, mintegy varázsütésre nyílik az ajtó és megérkezik Ő. Ahogy szokott, pár perc késéssel, de teljes életnagyságban előttem áll a görög félisten, Ramon. Hol van hozzá képest Simongyuszi, ugyan már? Ramon maga a Teremtés koronája. Arabosan kreol bőr, egyenes, határozott tekintet, délceg termet. Akaratlanul is mosolyt villantok felé. (Nesze neked, Simongyuszi, te erre várhatsz). Mosolyt élére vasalt, puha ingjének, ami elegánsan feszül barna testén, bőr aktatáskájának, amit mindig magával hurcol- benne egy tervezőmérnök egész komoly felszerelésével-és egész lényének. Ah, Ramon. De gyönyörű vagy. A többiek még nem érkeztek meg, egy idősebb gépész árválkodik az asztalsarkon, de ő nem zavarja édes összenézésünket. Ramon arca láthatólag felragyog a mosolytól, tetszem neki. Jó lenne tudni, van-e felesége, pereputtya, párja, barátnője stb…, de az építkezésen tilos gyűrűt hordani, így ez az illúzióromboló incidens sosem fog napvilágra kiderülni. Ez a pár pillanat most csak a mienk.

-Helló- köszön vissza. Elolvadok a hangjától, olyan, mint az édes karamell.- Meghívhatlak egy kávéra?

Azt hiszem, mindig erre a percre vártam. Édes figyelmessége és óvatos flörtjei után ez az eddigi legmerészebb lépés. És a legszebb. Majd kiugrok a bőrömből! Ha én ezt Andi barátnőmnek elmesélem! A félisten kávézni hív! Bár épp most gurítottam le a torkomon egy adag forró csokit, rávágom:

-Egy forró csokit meginnék, köszi!- legfeljebb bepisilek a tárgyaláson, kit érdekel. Ilyen pasi ajánlatáért még így is megéri.

Beesik a főnök, aztán a Nestlés főmufti, Chris, a bájos bokszosképű francia-indiai felmenőkkel. Megkezdődik a tárgyalás, ütemtervek és tervrajzok borítják az asztalt. Összepislantunk Ramonnal a papírhalmaz fölött. Tudom, hogy tudja. Tudom, hogy tudja, hogy tudom. Ííííí. Visítani tudnék örömömben! Ahhh, Ramon! A főnök indulatosan magyaráz, mint egy nikkelbolha, ugrál fel’s alá az asztal körül, én meg követem és lesem minden szavát- hogy angolra fordíthassam. Fűt a lelkesedés, és Ő, a görög félisten, kinek tervei fölött hosszan elidőz tekintetem. Akár még ma hozzámennék Ramonhoz, a fess mérnökhöz. Egész lénye csupa méltóság, sugárzik róla az IQ. Egy óvatlan pillanatban felém nyújtja a félig telt műanyagpoharat az asztal túlsó végéből, ahol hagytam.

-Tessék, még kihűl-mondja bársonyos hangon, ahogy csak a hős szól a lánykához, mielőtt a nyergébe emeli. Ah, Ramon. Ez több, mint amennyit kaphatok! Bájos mosollyal átveszem a poharat, és halkan rebegem:

-Köszönöm- mert ugye csak suttogni szabad munka közben, itt kemény tolmácsolás folyik, köhöm, nincs helye a romantikának!

Ebédelni megy a társaság, én táskámba rejtem a poharat. Otthon gondosan elmosom majd, szalagot kötök rá, és felteszem a polcra. Ramon pohara- mesélem majd az unokáknak büszkén, akik tátott szájjal hallgatnak. De lehet, csak kiröhögnek, hogy honnan szalajtottak valakit ilyen lehetetlen névvel, mint a Ramon. Talán az Ezeregyéjszaka meséiből? És erre csak nézek majd sejtelmesen, mint aki már sok éjszakát töltött az arab herceggel.

Aki tilosban jár....

A buszon ülve pattant ki fejemből az ötlet: írnom kellene egy női táskáról, méghozzá pasi-szemszögből... Egy ilyen holmiban ugyanis minden benne van, egy nő teljes élete, múltja, jelene, csalódásai, örömei. És nincs is ennél nagyobb rejtély-vagy éppen kulcs a férfinép számára...

  

Amikor nem találtam Szilvit, azt hittem, azért tűnt el, mert tudja. Azt hittem, direkt csinálja, dacból vagy bosszúból, olyan egyértelmű volt. Az üresen tátongó kis lakásunk, a mosott edényhalmaz a csöpögtetőn, a kisimított, égkék ágytakaró a fekhelyünkön (sosem szokott beágyazni, ha reggel munkába sietett). Hiába kerestem bojtos, bézsszínű papucsát szanaszét hagyva a nappali szőnyegén, vagy kedvenc magazinjait az előszoba kis cipős szekrényének tetején: minden eltűnt. De legfőképp Ő. Elhagyott. Ez volt az első gondolatom, és ettől halálra rémültem.

            Rögvest beugrott, hogy én vagyok a világ legnagyobb balekja, hogy bevallottam. A világon annyi svindlis szaladgál körülöttem vígan és mosolyogva, miért épp nekem kellett őszinteségi rohamot kapnom? Ha szépen befogom a számat, elsimíthattam volna ezt a kis félrelépést. Elvégre is az exemmel történt, nem egy idegennel, azzal a nővel, aki érzelmileg már az égvilágon semmit nem jelentett nekem.

            Tegnap este szántam rá magam, hogy elmondom neki. Vacsora után ültünk a szűkös kis konyhában egymással szemben, ujjaimmal idegesen doboltam az epermintás viaszkosvásznon (Szilvi anyja sózta ránk, mondván, milyen praktikus ez az ocsmány vacak), melyet mindig le akartunk cserélni, de sosem jutottunk odáig, hogy meg is tegyük. Szilvi állta  tekintetemet nagy, barna szemeivel, szája szögletében mosoly bujkált, de nem engedte szélesre húzódni, mert érezte, valami komoly téma következik, melyet ő képtelen volt komolyan venni. Semmit sem tudott kellő komolysággal kezelni. Laza, felszínes lánynak tűnt, amikor megismertem, csak később jöttem rá, valójában mennyire érzékeny. Humorral palástolta, hogy utálja kimutatni, amit érez, inkább megjátszotta ezt az amerikai „vedd könnyedén” típusú életérzést. Ezáltal őrjítően vonzóvá vált, titokzatosnak és megközelíthetetlennek tűnt, pedig valójában nem vágyott másra, mint, hogy egy megmentő lovag rózsabokrokat szétszaggatva kiszabadítsa őt a vártorony fogságából. Sebzett hercegkisasszony volt, amikor megismertem. Túl sok csalódáson és tapasztalaton, arra várva, hogy én legyek az a herceg, aki őt megmenti saját magától. És én egész eddig abban az illúzióban éltem, hogy ez sikerülhet is. Egy frászt. Nem voltam herceg, de még béka sem.

-Lefeküdtem Szandrával- hagyta el számat az átkozott mondat. Átfutott az agyamon, hogy jobb lett volna ezt mégis vacsora közben elmondani, akkor legalább hallanám az evőeszközök koppanását a konyhakövön, vagy megállna a falat Szilvi szájában, és míg hatásszünetet tart, én tudnám, miképp meaculpázzak tovább. Így azonban üres volt az asztal előttünk, Szilvinek pedig az arca sem rezdült. Jól tudta, ki az a Szandra, és azzal is tisztában volt, hogy ez a lány uralta őelőtte a szívemet.

A falióra ketyegéséből tudtuk csak, hogy múlik az idő. Néztük egymást az asztal túloldaláról, mint két borzas eb, akik nem ismerik egymást, és senki nem tudja megmondani, a következő pillanatban egymásnak esnek-e, vagy inkább barátságos csaholássál szaglásszák körbe a másikat.  A gangról a szokásos, esti zajok hallatszottak. A szomszéd épp a macskáját hajkurászta, gyerekek tolták el zörgő, nyikorgó roller-bicikli párosukat az ablakunk alatt, az alattunk lakó pasas épp a feleségével üvöltött, és mindezt a sok-sok kedves életképet kellemes vacsoraillat lengte körbe: lecsó- és olajszag keverék, mely a félig nyitott ablakon kúszott be.

Szilvi lassan kitolta maga alól a hokedlit. Fázósan megborzongott, körbenézett, mint aki keres valakit, aztán tekintetemet kerülve csak ennyit mondott:

-Megyek aludni, azt hiszem- azzal kiment.

Megyek aludni, azt hiszem: mindent vártam, de ezt nem. Gondoltam, hogy nem lesz jelenet, de ez azért sok volt. Hogy fog tudni ő így aludni?

Valószínűleg nem is aludt, ahogy én sem. Kétfelé fordulva feküdtünk az ágyban, és nyitott szemmel néztünk magunk elé. Reggel hatkor végül felkeltem, és eljöttem dolgozni. Ő még az ágyban feküdt, de nem mertem közelebbről megnézni, valóban alszik-e.  Ritka nagy balek voltam, és még szemétláda is.

Az ébren alvásunk járt a fejemben másnap délután is, ahogy a makulátlan ágytakarót néztem. Elhagyott, de előtte szép rendet rakott-ez egyértelmű. Aztán visszasétáltam a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, mert a rám törő érzésektől teljesen kiszáradt a szám. Ekkor vettem észre a hokedlin pihenő holmit, mely legalább olyan elhagyatottnak tűnt, mint én. És minél hosszabb ideig néztem a világosbarna, fényes bőrtáskáját, annál biztosabb voltam, hogy Szilvi nem hagyott el. Legalábbis sosem távozna hosszabb időre a kedvenc kézitáskája nélkül, melyet mindig magánál tart. Szilvi nem sétált ki az életemből, hanem eltűnt. Egyszerűen elveszett, nekem pedig fogalmam sem volt, hol keressem.