Utálok elengedni bárkit vagy bármit. Olyan érzés ez,
mint amikor egy kád meleg vízből télen kiparancsolnak a fürdőszoba hideg kövére.
Didergető és kellemetlen. Mondhat nekem bárki bármit az elengedés
fontosságáról, nem győz meg, milyen hűdejó móka ez, és hogy az elengedés
szükségszerű, nélküle semerre semmit, mert a múlt terheit cipelve aztán ne
csodálkozzon az Ember Lánya, ha nem halad előre. De merre van az a misztikus előre? És eldönthetem-e én személyesen,
hogy na most illa berek, én aztán elengedem
azt a valamit vagy valakit?
Mert ez az elengedés-dolog is olyan veszélyes. Sok
olyat hallottam már, hogy lányismerős elengedte a pasit, aztán hogyhogy nem, a
tag még évek múlva is ott szimatolt az életében. De ha egyszer elengedte,
határozottan, ésszel és minden józanságát bevetve, hogy lehet, hogy AZ nem tűnt el a francba, ahogy kívántuk? Legyen
a zavaró tag egy fájó emlék metaforája most. Persze egyetem alatt volt pár
bölcs csoporttársnőm, aki nyugodt tekintettel kijelentette, hogy az elengedés
csak rajtunk múlik, mert ha tényleg akarjuk, hát sikerülhet, blablabla, hogy
egy rossz érzés vagy valami, amitől nagyon függünk, felszívódjon az életünkből.
Hittem nekik, és belül azt gondoltam: hát persze, nyilván csak én vagyok
gyenge.
Költözünk. Nem is én, a szüleim, vagyis a szüleimmel
együtt. Nagy vállalkozás, ha arra gondolunk, hogy ősökkel együtt élni felér egy
valóságshow-val, azzal a fajtával, amit nem sugároz a tévé, csak a barátnő,
ismerős által előadott horrortörténetből értesülünk róla. Pláne, hogy a
vőlegényem a hurcolkodás két napja alatt teljesen kikészült az anyámtól, és
nehéz így elképzelni, hogy valaha egy fedél alatt élünk majd, mint egy
mosolygós, szép kirakatcsalád. Szerencsére nincsenek igazán szomszédok, így a
családi perpatvarok artikulátlan üvöltözése elhal majd a puszta csendjében. Ha
ez előnynek számít, persze.
Ez a fajta pusztai csend először rémisztően hatott
rám. Az elmúlt harminc évben mindig egy lakótelep óvó-védő közegébe tértem
haza. Külföldről vagy csak Pestről, de vártak a meleg falak, a szomszédok
kárálása, a panoráma az ablakból és minden olyan megszokottá vált, hogy most
hirtelen kicsúszott a lábam alól a talaj. Persze, majd jobb lesz-nyugtattam
magam. De mi van, ha nem?- nyilalt belém- Ha sosem szokom meg az új helyet, és
örökké bánni fogom ezt a döntést? Persze, anyuéknak sokat segítettem ezzel, de
vajon magamnak is ez volt a jó döntés?
Egy lakás
elengedését azt hiszem, meg kell gyászolni. A költözés utáni héten őszi szünet
volt a suliban, így a szünidőt arra fordítottam, hogy az estéket a régi
lakásban töltöttem. Gyertyával világítottam, és élveztem a magányt. Jobban
mondva sajnálkoztam, hogyan tovább. Körülölelt a csend, mint egy meleg takaró,
ahová bevackoltam magam. Nem akartam itt hagyni. Itt nőttem fel. Körbejártam a
kongó, visszhangzó szobákat, méláztam, olvasgattam, aztán végül utolsó nap
taxiba vágtam magam, és hirtelen döntésre hazafuvaroztattam a pusztába. Onnan
pedig Pestre, az ottani életembe.
Aztán rá három hétre hazatértem, és mintha minden
megváltozott volna. A fények, a hangulatok, hirtelen a ház lett az otthonom, és
a lakás, ahová szombat délután visszalátogattam, már csak egy megszépült emlék.
Mégis, mi a fene történt? Ennyi impulzus éri az embert a nagyvárosban, hogy
megszépülnek a múlt dolgai? A tó, ahová régen csak kirándulva jutottunk el,
most karnyújtásnyira fekszik tőlünk. Ültem a mohos fahídon, és néztem az utolsó
őszi napfényben megmártózó hattyúkat, ahogy végigsiklanak a tó tükrén. Itt
voltam itthon, végérvényesen. Néha még szomorkás másodpercek csaptak le rám,
ahogy a híd alatt hirtelen hullámot vert a víz, amikor pár szárnyas közeledett,
de ezek a pillanatok olyan gyorsan simultak el, akár a víz a hattyúk tempózása
után.
Azt hiszem,
az igazi elengedés nem emberi döntésen alapszik, hanem a szívünk legmélyéről
fakad. Néha még az ujjamat se kell megmozdítanom, hogy elengedjek valakit vagy
valamit. Jön az magától. Mint amikor elvégeztél egy láthatatlan feladatot. Jön
helyette másik. És abszolút ismertetőjegye, hogy már nem fáj. Úgy válik emlékként az életem részévé, hogy
észre sem veszem. Helyére kerülnek a mozaikok. És maga az elengedés, mint
olyan, értelmet és jelentőséget kap. De ettől még mindig utálni fogom, ahogy a
változást is. És továbbra sem dobok ki ezeréves ruhadarabokat, mert egy adott
helyhez vagy alkalomhoz kötődöm általuk. Kövezzen meg érte, aki akar. Mert ez a
hülye meleg vízből hidegbe kilépő - érzés mindig ott lesz, és nincs mese, újra
és újra meg kell vele birkóznom, ha úgy hozza az élet. De addig is, élvezem az
ellentétét, a csodálatos kötődést, mely
szebbé és teljesebbé teszi a mindennapokat. És elfogadom, hogy egyik másik
nélkül nem létezhet sosem. Ahogy én sem. Utálom vagy sem, de ettől vagyok
emberi és pont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése