Aki tilosban jár....

A buszon ülve pattant ki fejemből az ötlet: írnom kellene egy női táskáról, méghozzá pasi-szemszögből... Egy ilyen holmiban ugyanis minden benne van, egy nő teljes élete, múltja, jelene, csalódásai, örömei. És nincs is ennél nagyobb rejtély-vagy éppen kulcs a férfinép számára...

  

Amikor nem találtam Szilvit, azt hittem, azért tűnt el, mert tudja. Azt hittem, direkt csinálja, dacból vagy bosszúból, olyan egyértelmű volt. Az üresen tátongó kis lakásunk, a mosott edényhalmaz a csöpögtetőn, a kisimított, égkék ágytakaró a fekhelyünkön (sosem szokott beágyazni, ha reggel munkába sietett). Hiába kerestem bojtos, bézsszínű papucsát szanaszét hagyva a nappali szőnyegén, vagy kedvenc magazinjait az előszoba kis cipős szekrényének tetején: minden eltűnt. De legfőképp Ő. Elhagyott. Ez volt az első gondolatom, és ettől halálra rémültem.

            Rögvest beugrott, hogy én vagyok a világ legnagyobb balekja, hogy bevallottam. A világon annyi svindlis szaladgál körülöttem vígan és mosolyogva, miért épp nekem kellett őszinteségi rohamot kapnom? Ha szépen befogom a számat, elsimíthattam volna ezt a kis félrelépést. Elvégre is az exemmel történt, nem egy idegennel, azzal a nővel, aki érzelmileg már az égvilágon semmit nem jelentett nekem.

            Tegnap este szántam rá magam, hogy elmondom neki. Vacsora után ültünk a szűkös kis konyhában egymással szemben, ujjaimmal idegesen doboltam az epermintás viaszkosvásznon (Szilvi anyja sózta ránk, mondván, milyen praktikus ez az ocsmány vacak), melyet mindig le akartunk cserélni, de sosem jutottunk odáig, hogy meg is tegyük. Szilvi állta  tekintetemet nagy, barna szemeivel, szája szögletében mosoly bujkált, de nem engedte szélesre húzódni, mert érezte, valami komoly téma következik, melyet ő képtelen volt komolyan venni. Semmit sem tudott kellő komolysággal kezelni. Laza, felszínes lánynak tűnt, amikor megismertem, csak később jöttem rá, valójában mennyire érzékeny. Humorral palástolta, hogy utálja kimutatni, amit érez, inkább megjátszotta ezt az amerikai „vedd könnyedén” típusú életérzést. Ezáltal őrjítően vonzóvá vált, titokzatosnak és megközelíthetetlennek tűnt, pedig valójában nem vágyott másra, mint, hogy egy megmentő lovag rózsabokrokat szétszaggatva kiszabadítsa őt a vártorony fogságából. Sebzett hercegkisasszony volt, amikor megismertem. Túl sok csalódáson és tapasztalaton, arra várva, hogy én legyek az a herceg, aki őt megmenti saját magától. És én egész eddig abban az illúzióban éltem, hogy ez sikerülhet is. Egy frászt. Nem voltam herceg, de még béka sem.

-Lefeküdtem Szandrával- hagyta el számat az átkozott mondat. Átfutott az agyamon, hogy jobb lett volna ezt mégis vacsora közben elmondani, akkor legalább hallanám az evőeszközök koppanását a konyhakövön, vagy megállna a falat Szilvi szájában, és míg hatásszünetet tart, én tudnám, miképp meaculpázzak tovább. Így azonban üres volt az asztal előttünk, Szilvinek pedig az arca sem rezdült. Jól tudta, ki az a Szandra, és azzal is tisztában volt, hogy ez a lány uralta őelőtte a szívemet.

A falióra ketyegéséből tudtuk csak, hogy múlik az idő. Néztük egymást az asztal túloldaláról, mint két borzas eb, akik nem ismerik egymást, és senki nem tudja megmondani, a következő pillanatban egymásnak esnek-e, vagy inkább barátságos csaholássál szaglásszák körbe a másikat.  A gangról a szokásos, esti zajok hallatszottak. A szomszéd épp a macskáját hajkurászta, gyerekek tolták el zörgő, nyikorgó roller-bicikli párosukat az ablakunk alatt, az alattunk lakó pasas épp a feleségével üvöltött, és mindezt a sok-sok kedves életképet kellemes vacsoraillat lengte körbe: lecsó- és olajszag keverék, mely a félig nyitott ablakon kúszott be.

Szilvi lassan kitolta maga alól a hokedlit. Fázósan megborzongott, körbenézett, mint aki keres valakit, aztán tekintetemet kerülve csak ennyit mondott:

-Megyek aludni, azt hiszem- azzal kiment.

Megyek aludni, azt hiszem: mindent vártam, de ezt nem. Gondoltam, hogy nem lesz jelenet, de ez azért sok volt. Hogy fog tudni ő így aludni?

Valószínűleg nem is aludt, ahogy én sem. Kétfelé fordulva feküdtünk az ágyban, és nyitott szemmel néztünk magunk elé. Reggel hatkor végül felkeltem, és eljöttem dolgozni. Ő még az ágyban feküdt, de nem mertem közelebbről megnézni, valóban alszik-e.  Ritka nagy balek voltam, és még szemétláda is.

Az ébren alvásunk járt a fejemben másnap délután is, ahogy a makulátlan ágytakarót néztem. Elhagyott, de előtte szép rendet rakott-ez egyértelmű. Aztán visszasétáltam a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, mert a rám törő érzésektől teljesen kiszáradt a szám. Ekkor vettem észre a hokedlin pihenő holmit, mely legalább olyan elhagyatottnak tűnt, mint én. És minél hosszabb ideig néztem a világosbarna, fényes bőrtáskáját, annál biztosabb voltam, hogy Szilvi nem hagyott el. Legalábbis sosem távozna hosszabb időre a kedvenc kézitáskája nélkül, melyet mindig magánál tart. Szilvi nem sétált ki az életemből, hanem eltűnt. Egyszerűen elveszett, nekem pedig fogalmam sem volt, hol keressem.

Lenyűgöző fantasy lenyűgöző Párossal: Modernkori boszi és átlagsrác

Napjaink tini boszija tüzet varázsol, ablakot tör és gondolatot olvas. Mindeközben huszadik századi irodalmat búj, és totál mindennapi szeretne lenni. Ez sikerül is neki, amikor a kisváros átlagsráca beléhabarodik, és minden akadályon át kitart mellette. Nem is sejtik, mit vállalnak, a lány ugyanis el van átkozva. 

Így elsőre nem tűnik túl eredetinek a Lenyűgöző teremtmények cselekménye, én azonban töredelmesen bevallom, hogy le se bírtam tenni. Olvastam buszon, strandon, villamoson, megállóban, még az óráim előtt is. Egészen felpöndörödött a széle, mire a végére értem. Akkor pedig mégis kell, hogy legyen benne valami.

Valami mágia, varázslat vagy boszorkányság, engem ugyanis befűztek rendesen. Vagy csak transzcendens iránti vonzódásom tört felszínre a fantasy minden sorában, mely ugyanúgy vegyít Harry Potter-es elemeket, mint a Star wars-os hörgést Dart Vaderrel. Vagy csak saját gimis outsiderségemre ismertem rá a regény lapjain? Én is éreztem azt, amit Lena, bár nem törtem be ablakokat dühömben, ha úgy tartotta kedvem. 

De boszorkány, na az voltam, vagyok, mind a napig. Ha nem is profi, de varázsolok, igyekszem jobbá tenni egy nagyon egyszerű varázslattal mindenki életét.

A történetbeli kis boszorkánynak- bocsánat- Igézőnek- választania kell, hogy a tizenhatodik születésnapján átáll-e a Sötét oldalra vagy a Fényt szolgálja. Klasszikus sztori, de mégsem az, a helyzet ugyanis kissé komplikáltabb, mint aminek látszik. Lena anyja ugyanis a Főgonosz, és ha nincs is bádogból, mint Darth Vader, azért elég aljas így is. Természetesen a saját oldalára akarja állítani a kislányt, aki a regény végéig még azt sem tudja, hogy a választás az ő kezében van, és nem egy rajta kívül álló Erő pakolja őt a jóboszorka-rosszboszorka skatulyába. Lena elől azért titkolják a választás lehetőségét, mert ha a Jó oldalra áll, minden rossz ellensége megsemmisül, beleértve tulajdon nagybátyját, aki nem más, mint egy jó célt szolgáló negatív lény. Ajajj, nem egyszerű. És mindennek tetejében, ha Fényhozó lesz, még szerelmét is elveszíti.

Elsőre egyszerűnek tűnik az élet, ha azt mondják, a választás a mi kezünkben van, de a súly, amit  ezáltal cipelünk, nehezebb, mint a mázsás kő. Mert mi van, ha így vagy úgy döntünk, mit veszítünk, kit vagy mit adunk fel érte? És ma persze már a tiszta Jó- Rossz kettősége sem olyan könnyen elkülöníthető, mint a régi mesékben.

Szóval a boszorkánynak feladták a leckét rendesen a könyv írói, ahogy nálunk is minden nap újabb kihívások jönnek. Varázslat nélkül nem  menne , még szerencse, hogy a szívünk mélyén mindannyian rendelkezünk egy cseppnyi bűbájjal. Persze épp annyival mindig, amennyire szükségünk van.  Ettől lenyűgöző az egész.

Nannyk sava borsa

Már körülbelül egy hónapja ígértem egy újabb nannys írást, íme: :-)

Kétéves nanny tapasztalattal bátran állithatom, hogy a “nanny” nemcsak külön emberfaj, hanem nemzetiségi vonatkozásban is eltéréseket mutat. Példaul az afro-nanny szénfekete és magasból tesz rá, hogy a gondjaira bízott aprólék életben van-e még. Előfordul, hogy míg ő órák óta telefonál háttal az üveges verandának, a gyerkőc odakinn az udvaron épp egy kétméter magas kőfalról készül fejjel lefele lejutni. (a helyzetetet súlyosbítandó, ha a TE apróságod is a szomszédban játszik az említett afro-nanny szerető védelme alatt….Így mentünk amerikai kislányom törött ujjával másnap az ambulanciára….Mondanom sem kell, kivel találkoztunk a kórház folyosóján..?: kedves afro-nannynkkel és kisfiával. Ők is a gipszelőből jöttek.

Az Amerikában élő afro nanny feneke általaban fordított arányosságban áll agya méretével, és terebélyes mérete ellenére folyton sietségben van, úgyhogy azt már nincs is ideje megnézni, hogy a poronty a hátsó ülésen becsukta-e a kocsiajtót (háromévesen…), sőt mi több, beszíjazta-e magát…(!).

Nem feketítem tovább azt, ami amúgy is fekete, nézzük inkább a lengyel nannyt! Az államokban volt szerencsém több lengyel nannyvel találkozni, de legtöbbjükkel elég nehezen értettem szót, és ez nem a tört angolságunkkal függ össze. Általában mind torkaszakadtából ordít beszéd helyett, elázik az ember arca, mire az illető mondandója végére ér. Kitartóan tukmálnak lengyel sonkával, aminek borzalmas az íze, és az ember lányának gyomra visszaadná tőle azt, amit már előtte megemésztett. Furcsák a lengyel nannyk, kivéve Annát, aki nagyon jó barátnőm volt South Orange-ban, és sosem ordított. Dehát ugye a kivétel erősíti a szabályt! És sonkával sem tukmált. Viszont mentünk shoppingolni és sokat nevettünk. Anna kivétel, Anna örök.

Az angol nannyt nagyon csípem. Nála a gyerekek kihúzzák magukat az asztalnál, és késsel-villával esznek. Az angol nanny követendő példa. Megbecsüli a család, mert nem telefonál háttal az üveges verandának, és besegíti a gyereket a kocsiba. Sőt, be is szíjazza! Őszinte a családdal és a család is őszinte vele. Poénkodnak, nevetnek. Az angol nanny családtag. Mint Caroline, akit ismertem. Caroline a nanny-példaképem. Mint nanny és mint ember. Véletlenül talákoztunk egy közös neveltke kapcsán az angolosan tavaszias Surrey megyei januárban. Kocsival érkezett a puszta közepére, tarka sál volt a nyakában, és az első pár órában nagyon hallgatott. Meg is lepődtem, mert tűzről pattant, minden lében kanál leányzót vártam a három Edwards-gyerek ex- dadájaként, ehelyett egy szótlan, komoly nanny érkezett. Ám rövidesen rájöttem, hogy Caroline varázsereje nem a hangjában vagy mókamesterségében rejlik. Egyszerűen a lényével parancsol. Sosem emeli fel a hangját, vagy szidja le a gyerekeket, mégis hallgatnak rá. Thalia szemei ragyogtak, amikor meglátta, még az ördögfajzat Charlie baba is abbahagyta a bömbölést egy percre. Ahol Caroline megjelent, tündérporral telt meg a levegő, és mindenki mosolyogni kezdett, leült egy percre, vagy békésen nézett maga elé. Amikor a vendégszobában szállásolták el éjszakára, szinte érezni lehetett a nyugalmat a sötét házban este, amit magával hozott. Caroline finomakat főzött és csodaszépen rajzolt. (a nannységet csak mellékállásban űzte, amúgy grafikusként dolgozott Londonban.) Ha nincs Caroline, sosem válok olyan nannyvé, aki vagyok.

Végül, de nem utolsó sorban vegyük az ausztrál nannyt. Az ausztrál nanny kivételes munkabírásáról híres, ha mindennel végzett, megkérdezi, “mit csináljak még?”. Na jó, ezt nem én sütöttem ki, egy novelláskötetben olvastam, olyanban, amit az angolok a WC melletti kispolcon tárolnak. Milyen is az ausztrál nanny? A kép alapján jókora darab nőszemély, rövid, szőke hajú ,kék szemű, 25 es 35 közötti, és rendkívül strapabíró. Egy kenguruval is elbírna. Amikor Edwardsékhoz becsöngetett,épp olyan volt, mint a könyv illusztrációján: rövid, szőke hajú,kék szemű. Becky. A világ végére elhurcolt fegyencek szívós ivadéka. Becky reggeltől estig robotolt, de munka után még volt ideje elugrani velem a völgybe a pubba, ahová zseblámpával felszerelkezve jutottunk csak le, mert a farmházból csak földút vezetett le a faluba közvilágítás nélkül. A göröngyökön bukdácsolva lettünk cimborák Beckyvel.

Egy másik este állásinterjúról jottem haza. Egy londoni családnál jártam, ahol, amikor benyitottam, egy babát találtam a konyhakövön ücsörögve, pici, szöszkefejű babát, úgy egyéves lehetett, nagy, kék szemekkel pislogott rám. Anyuka nagyban telefonált, miközben beinvitált a másik kezével, így volt időm körülnézni. Emlékszem; rég láttam ekkora kupit. Edények szanaszét, egy lábosban fortyogott valami meghatározatlan, a padlón mazsoladarabkák közepén pedig a nagyszemű babakisasszony trónolt és kíváncsian mustrálgatott. Hamarosan megjelent a fiúcska is a lépcsőfordulóban, oldalára kötött karddal, hátán királyfis köpeny. A kisfiú rámnézett, aztán anyjára, aki még mindig  telefonált- aztán se szó se beszéd kiviharzott.

-Ez is jól kezdődik….-gondoltam. Aztan máris Dorking felé repített a vonat, ahol a vasúti parkolóban nagy nehezen megtaláltam az ősöreg, sebváltós autót, amit a család rámhagyott, hogy használjam. Természetesen befagyott estére az üveg, úgyhogy jó félórat kapargattam, mire láttam valamit. Ezután felhívtam az ausztrál nannyt, hogy kb 20 perc múlva otthon leszek, majd csörgetem mobilon, hogy nyisson ajtót, mert a gyerekek már alszanak, nem akarok nagy zajt csapni.  (A szülők moziba mentek…)Fél éjfélre értem haza, de a WC-polc feletti könyv ismét nem hazudott: Beckyt vasalás közben találtam. Jókora vasalatlan kupaccal a jobb oldalán, majd egy másik hajtogatott halommal a balon. Elfojtottam a röhögést, amikor megláttam- ha mindennel végzett, megkérdi, mit csináljon még….-a kedvemért kis szünetet tartott, diskurálni kezdtünk, áthoztam a laptopot a szobájába, megmutatta az ausztrál CD-én a képeit, ámultam annyi szépség láttán. Ausztrália gyönyörű lehet a naplementéivel, a sziklás hegyeivel és vízeséseivel. Aztán Becky a videóra kattintott, ami őt mutatta a barátaival ejtőernyőzés kozben.Akkor jöttem rá, hogy Becky nem is csupáán az ausztrál nanny, hanem egy rém izgalmas csajszi, annyi idős, mint én, mégis olyan lélegzetállító dolgokat próbált már ki, amitől engem a hideg kiráz, pedig lehet, titkon én is vágyom rájuk- Milyen lehet az, a felhők közé zuhanni…? Becky szerint kimondhatatlan. Rádobbentem, hogy még rengeteg dolgot nem is éltem át ebből a világból, nem éreztem, számtalan szépséget nem láttam, és mégis azon gyötröm magam, mitévő legyek most, hogy haza kell mennem, mert ezeddig nincs új állásom. Szinte beleborzongtam a felfedezésbe. Csodálatos minden perc, amit ezen a Földön tölthetünk. Csak rajtunk múlik, hogy élünk-e vele. Bárhogy is alakul, jó lesz! És egyszer meg kipróbálom az ejtőernyőzést.

         A vetítés után Becky visszatért a vasaláshoz, én meg gyorsan megnéztem az e-mailjeimet. Ekkor tűnt fel egy frissen érkezett üzenet, lecsaptam rá:

Kedves Veronika!

Nagyszerű volt találkozni veled ma este, köszönom, hogy segítettél a vacsora lebonyolításában és hogy vigyáztál Jemimára! Ezennel szeretnélek megkérni, hogy légy Jemima és Sammy Stern nannyje, Isten hozott a családban! Holnap átküldöm a szerződést, mert most már túl későn van. Szép álmokat!

                 Sue Lee Stern

         Alig hittem a szememnek. Beckyvel ujjongva körbetáncoltuk a szobát, ő is nagyon boldog volt, akárcsak én. ( Az ausztrál nannynek arra is van energiája, hogy a barátjával ujjongjon, miközben egy kétéves minipizsamáját vasalja….)