Párizsi falevél

Az íróasztalom fiókjában őrzök egy lepréselt, színes falevelet. Még Párizsból hoztam három hete, azóta lapul a tenyérnyi emlék a papírjaim közt. A kezembe akadt, mielőtt múlt szombat reggel lementem a kutyámhoz, hogy séta előtt fényesre fésüljem a bundáját. Akkor vettem észre, hogy egy apró, színes levélke hullott le a fejünk fölötti fáról. Az aranybarna falevél kisebb volt, mint az, amelyet a fiókomban tartok, de ez is teljesen elkápráztatott, ahogy hintázott előttem a délelőtti fuvallatban. Végül megállapodott Samu puha, fehér szőrén.

            Abbahagytam a fésülést, melyet a kutyusom mindig olyan türelmesen tűr, és fejemet az oldalába fúrva jól megölelgettem. Még ekkor sem moccant, megilletődve várta, mi következik. Nem értette, mi az oka a nagy érzelemkitörésnek. Csak én tudtam.  Legalább fél percig tartottam így átölelve. Mindig kutyát akartam, egész életemben. Mondhatjuk, hogy egy álom vált valóra. Olyan jó, hogy van ő nekem, hogy vagyunk egymásnak!

            Szomorkás reggel volt, a nap haloványan próbálkozott a felhők között, mégis valami misztikus béke lengte körbe a tájat, az előkertünk aranyszínű levélszőnyegét, és házunkkal szemközt elterülő napraforgó-földet, melynek zöldeskék vonala beleveszett a messzeségbe.

Elindultunk a tó felé, Samu szokatlanul békésen ballagott mellettem (általában izgatott üzemmódban halad előttem egy méterre, és kétpercenként meg kell állnom, hogy visszafogja magát), pofája derűs ebmosolyra húzódva. Boldogan köszöntötte a horgászokat, akik barátságosan üdvözölték, annak ellenére, hogy rögvest elcsórta a hálójukat és csak pogácsa ellenében engedte el a halszagú zsákmányt. Aztán letelepedtünk kedvenc öblünknél, a nádas legszélén, Samu mellém heveredett, és  ölembe hajtotta busa fejét. A nap is kisütött, őszi napfény ragyogta be a tájat. Hamarosan húgomék is beértek bennünket, most már hárman ültünk a tóparton, az ezerszínű túlpartra bambulva, miközben Samu boldogan tapicskolt előttünk a sekély vízben. Családi béke, boldogság, kutya.

            Nem volt semmi különös ebben a szombat délelőttben, 2015. november 14-én. És mégis. Mert amikor a világ valamelyik pontján valami szörnyűség történik, mindig átértékeljük a dolgainkat. A világ szépségeit, ami evidensnek tűnik. A víz csillogó tükre, a partot borító aranyszínű levélszőnyeg, az a pici levélke Samu bundájában. A kutyám, amint hozzám bújik, és érzem a lábamon, ahogy szuszog. Együtt vagyunk, élünk és szeretjük egymást. A világnak ebben a távoli és békés szegletében most nem kell félnünk semmitől. Ahogy három hete nem féltünk Párizsban sem a vőlegényemmel, amikor a Montmartre-on kószáltunk, vagy a Louvre végtelen folyosóit róttuk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a gyönyörű, szépségéről és ragyogásáról híres város, melytől annyi de annyi mindent kaptam abban a három napban, ilyen szörnyű események helyszínévé válik.

            Ezen a szomorkás napon direkt nem akartam a szörnyűségekre gondolni. Nem akartam, hogy az Eiffel-toronyról most már mindig ez jusson eszembe. Mert azon túl, hogy együtt érzek azokkal, akik átélték a borzalmakat, vagy elvesztettek valakit, Párizs akkor is a szépség városa marad. Akárki is akarja, hogy ez többé ne legyen így, hogy a világon rettegés és félelem és boldogtalanság uralkodjon, a szépséget és a szeretetet nem lehet elpusztítani. Mert egy aranyló őszi levélben ott lapul egész univerzum. Az íróasztalom fiókjában őrzöm azt a lepréselt, színes falevelet, melyet a Champ Elysée-n találtam, mint a remény, szépség és túlélés jelképét.

Hat macaron

Első-Macaronok

A macaronokat arról ismerni meg, hogy amennyire aprók és színesek, annyira drágák, azaz értékesek. Épp, mint az élet apró örömei. Mint kifeküdni a fényes napsütésre egy borongós nap után vagy megsimogatni a rég nem látott kutyád puha, meleg szőrét. Vagy a szerelmedre gondolni, aki távol van tőled, és legszívesebben jól megölelgetnéd.

 Beleharapsz, óvatosan, hogy egy morzsa se menjen veszendőbe, omlós, puha darabjai felolvadnak a nyelved alatt. Hát ilyen egy macaron. Pici, tarka, édes boldogság.

Nem hiába szól róluk ez a kis írásfüzér, melyet Párizs ihletett. Életemben először jártam ott, és azonnal elvarázsolt a fényével, eleganciájával és azzal a végtelen vibrálással, mely mindenben ott lüktet, és mely örökre veled marad, ha egyszer megfordulsz benne.

Így történt velem is. Hazatértem hat darab macaronnal a csomagban, mely megannyi történet védjegye lehetne. Összegyűjtöttem köztük a legédesebb hatot egy dobozba.

Második-Mona Lisa titka

Már akkor tudtam, hogy el kell mennem a Louvre-ba, amikor az elutazásunk előtt a vőlegényem nagy hévvel próbált lebeszélni róla. Az indok: az időnk kevés, a Louvre hatalmas. Nem férhet bele és kész. Én pedig közöltem, hogy beleférhet. És belefért.

            Közönséges turista-létemre nem szégyen elárulnom, hogy részben a Mona Lisa miatt mentem. Látni akartam élőben is a Lédit, megcsodálni, kifürkészni a titkát, hogy aztán megállapíthassam, nem is olyan nagy szám. Csak mint minden más sztárolt festmény általában.

            Már a folyosó végén tudni lehetett, hogy a következő teremben ő következik. Sűrűsödött a nép, a kici kínai turisták pedig agresszívan nyomultak előre gépeikkel, a rámenősebbek szelfi-botjaikkal igyekeztek utat törni maguknak. A Kép körül hatalmas volt a tolongás, de szerencsére a Hölgyet olyan magasra akasztották, hogy a terem végéből is prímán ráláthattunk barnás keretére. Már onnan összevillant a tekintetünk a Lédivel, és tudtam, ez nem egy egyszerű kép. Valóban titkot rejt, amit nem itt és most fogok megfejteni. Talán kell rá egy élet is. Vagy több. Hogy mosolyog-e vagy sem? Mégis, kit érdekel? Azt hiszem nem ez a legfontosabb benne. Sem az, hogy valójában nő-e vagy férfi. Nekem jobban tetszik az a verzió, hogy arisztokrata hölgy, aki teherbe esett a szerelmétől, így gyorsan hozzáadták egy nemeshez, hogy ne essen folt a becsületén. Persze, férfi. Trükkös pasi volt ez a Leonardo. Inkább lefestené saját magát, mint megesett, valójában szenvedélyes nőket?

            Előrefurakodtam, át a kici kínai seregen, akik buzgón kattogtatták a fényképezőket, telefonokat, szelfibotjaikkkal majd kiszúrták a többi tolongó szemét, hogy megörökíthessék magukat Mona Lisával. Azt hiszem, ennyi erővel oda is photoshoppolhatták volna magukat mellé, nem tűnt volna fel.

            Egy fénykép, az semmi. De szemközt állni Mona Lisával, az már megér egy misét. Ahogy Párizs is, IV. Henrik szerint.

            Miközben néztem, arra gondoltam, ez valóban nem mosoly. De komoly tekintet sem. Valahol a kettő közt lavíroz, olyan átható derű sugárzik róla, hogy magad is átveszed, ahogy ott állsz. Mona Lisa úgy néz rád, mintha tudná az élet értelmét, csak épp nem mondhatja el. Úgy néz, mint aki mindent tud, de a titkot nem fogalmazhatja meg. Ha sokáig nézed, megsejtheted vagy rádöbbenhetsz, hogy az üzenet lényege a Titok maga. Mona Lisa olyan nő, mint amilyenek mi is lenni szeretnénk, és vagyunk is. Titokzatosak, derűsek, az élet örömeit tisztán és nyíltan fogadók, szerelmesek, szenvedélyesek, drámázók és még folytathatnám a sort. Mona Lisa arca azt sugallja, hogy az ő titkát nem kell megfejteni, mert megfogalmazni sem érdemes. Egyszerűen át kell élni. És ha nagyon-nagyon sokáig nézed a képet, egyesülsz az energiájával. A varázsa pedig egy életen át veled marad. Fotó és szelfi nélkül is. Hát ezért kötelező minden Nőnek elmenni egyszer a Louvre-ba!

Harmadik- Románc a párizsi metróban

            A párizsi metró nem különbözik a londonitól vagy a New York-itól. Ugyanaz a sínekből áradó fémes szag, ugyanazok a hangok, fények, villódzó neonplakátok a falon. Csak épp mindez franciául. És persze tömeg, áramló, taposó, észvesztő tömeg mindenhol és mindig, és minden mennyiségben. Látsz utcazenészt, kéregetőt, lepukkant alakot, cicomás, elegáns párizsit, elkendőzött migránst, feketéket és vietnámiakat.

            De arra biztos nem gondolsz, milyen románcok szövődhetnek a metróban. Reggel indultunk útnak a Diadalív felé, amikor kiszálltunk a metrókocsiból, sodort magával a nép kifele az alagútból. A Párom keze után nyúltam oda se nézve, meg is találtam, ujjaim megsimították az ismerősnek tűnő, finom kezet. És akkor néztem oldalra. A magas, barna, fekete dzsekis pasi nem a vőlegényem volt, hanem egy vele hasonlóan magas, helyes fiú. Vélhetőleg francia, mert a barátaival utána franciául hallottam beszélni. Úgy kaptam el a kezemet, mintha tűzbe nyúltam volna, még bele is pirultam. A fiú rám vigyorgott, azonnal vette az adást, mert arra már a közben velem egy vonalba érő Áronnak magyaráztam a baklövésemet céklavörös fejjel.

            Majdnem felszedtem egy vadidegent a párizsi metróban. Igazán parázsló párizsi filmbe illő jelenet. A fiú még hátra-hátra nézett, láttam, hogy jól mulat magában, miközben én égek, mint a rongy. Én, a rámenős, párizsi lány a Place Pigalle-ról. Vagy mi a szösz. Lefogadom, hogy ilyen esetről még Csepregi Éva sem énekelne nagy lelkesen.

            Bár, ha jobban belegondolok, miért ne szövődhetne így egy románc? Tegyük fel, hogy van valahol egy magányos francia fiú és egy magányos francia lány. Még sosem találkoztak, mindketten egyedül vannak, keresik a szerelmet, de csaknem talál rájuk. Egykedvűen élik mindennapjaikat a nagyvárosban, míg nem egy nap összeér kezük a metró aluljáró tömegében, és ettől az érintéstől tudják, örökre megváltozott az életük. Ahogy kifelé áramlanak az emberek, ők összébb szorulnak, kezeik összekulcsolódnak, és mire a felszínre érnek, már kézen fogva sétálnak tovább. Nem ismerik egymást, fogalmuk sincs, összeillenek-e vagy sem, mégsem kérdés előttük, hogy összetartoznak. Mert ahogy ujjperceik egymáséin bizseregnek, tudják, hogy ez nem műszerekkel mérhető elektromos kisülés, ez olyan szikra, melyet csak ők ketten éreznek, csak most, és nem mese, nem illúzió, nem lovagregényben olvasott maszlag, hanem az ő egyedi románcuk. Mert a bizsergést hamarosan a gyomrukban érzik majd a pillangókkal együtt, és majd meghalnak a vágytól, hogy megérinthessék egymást. Na igen, és így lesz a párizsi metró- románcból egy csodás, őrült szerelem.

Negyedik- Kuszkusz, az élet sava-borsa

            Az útikönyvek szerint Párizsban este ne is próbáljunk jó éttermet találni, mert a mohó franciák minden helyet előre lefoglalnak. Amit pedig nem, az olyan is. Inkább főzzünk otthon.

            Első esténken szerencsénk volt. Egy félreeső, kedves zugra vágytunk, és szemben a hotellel rá is találtunk. Egy üres, kicsi helyiség volt, ahol a tulaj a bárpultnál beszélgetett valakivel franciául, de sehol egy szál vendég. Beugrott a félelmem: ez egy nagyon tré hely, mindenki messziről elkerüli. Vagy szellemek kísértenek, a közeli Montmartre-i temetőből kúsznak át ide, hogy elüldözzék a vendégeket a zöld-kockás abrosszal leterített, patinás asztalok mellől. Az egész hely század eleji derűt és kényelmet sugárzott, a tulaj egy hatvanas éveiben járó kedélyes úriember, a francián kívül egy kukkot sem tudott, úgyhogy érdekes beszélgetésnek indult. Tekintve, hogy farkaséhesek voltunk, és ha kellett, kézzel-lábbal magyaráztuk, mit is szeretnénk.

            Nem volt nagy választék: köretnek kuszkusz és minden más, amiből semmit nem értettünk, mert franciául volt az étlapon. A tulaj lelkesen magyarázott. amiből és pár elejtett angol szóból kisilabízáltuk, hogy húsgombócot akar ránk tukmálni. Én ragaszkodtam a sült csirkéhez, Áron pedig bár ódzkodott a kuszkusztól, de a kedves ember addig ajánlgatta, mire végül meglágyult a szíve. Oké, jöhet a kuszkusz Párizsban.

            Nem bántuk meg. a Kuszkusz fenséges volt csicseriborsós mártással, és vendéglátónk többször újramerte a tányérunkat. Hozzá fenséges, francia bor dukált, és a Louvre-os mászkálásban leapadt energiáink többszörösen újratermelődtek. Mint amikor egy fárasztó nap után nyakig merülsz a forró vizes kádban, olyan volt megtöltenünk üres bendőnket kuszkusszal és húsgombóccal. Ezzel vált elevenné első párizsi napunk a kockás abroszos, kedves kis francia vendéglőben, ahol rajtunk kívül csak pár vendég szivárgott be. Aki Párizsban jár, az látogasson el Au Pere Rousseau kuszkuszdájába, ahol megízlelheti a párizsi élet sava-borsát!

Ötödik-Montmarte szerelmesei

           

            Elég egyszer a Montmartre dombján sétálnod, hogy egy életre belészeress. Olyan ez, mint azok a végzetes szerelmek, melyekről a filmek is szólnak. Különösen a franciák. Vagy a Franciaországban játszódó amerikaiak. Mint például az Örökölt szerelem. A film elején a vörös hajú, gyönyörű lány felmászik a Sacré Coeur Székesegyház végestelen hosszú és végestelen meredek lépcsősorán, hogy a Tertre térre érve rátaláljon arra a festőre, aki majd sztár-modellt csinál belőle. Mi fogaskerekűvel mentünk, hatalmas tömegben szokás szerint, és a népesség a Tertre téren sem csökkent. Festők voltak dögivel, ha nem is hősszerelmes, bohém Mistral-ok, inkább pénzéhes portréfestők, akik nemhogy honorálnak, ha lefesthetnek, hanem egyenesen Te fizess, hogy megörökítsenek. Hiába, változik a világ. És a Tertre tér is. Úgy képzeltem, majd gondolataimba mélyedve bóklászok rajta, ám fel se jutottam rá, mert egy hatalmas étterem húzódik rajta, a másik végét pedig teljesen elfoglalják a „lelkes” alkotóművészek. Így a tér szélére telepedtem egy kapualjba, onnan szemléltem sajgó lábamat pihentetve a művészi forgatagot. Pár turista biztosan koldusnak vagy csövesnek nézett, mert kíváncsian pislogtak le rám a sötét zugba, ahonnan semennyire sem látszottam. De ez akkor a Tertre téren nem érdekelt. Mert változhatnak idők, jöhetnek kici kínai turiszták és extravagáns éttermek, a Terte tér csak Tertre tér marad. És a házfalak felől bármikor felbukkanhat Mistral is sötét köpenyben, karján palettájával. Ezért a pillanatért érdemes várni.

Hatodik- Kaland aTour Eiffel-en

Az Eiffel torony megmászása nemcsak azért nagy kaland, mert ez Párizs jelképe és legmagasabb kilátója, hanem mert akadhatnak bizonyos egyéb akadályok, melyeken át kell lépni- különösen egy nőnek.

Mi nők köztudottan mindig minden receptorunkkal mosdót keresünk. Bárhol vagyunk és bármikor, a mosdó az létszükséglet. Az Eiffel torony egyik ismertetőjele pedig a magasságán, a körülötte kígyózó soron és egyedülálló vasszerkezetén túl, hogy körülötte egyetlen szem nyilvános illemhely található. Ebből adódóan pedig előtte- akárcsak a torony pénztárainál- hosszadalmas, tömött női sorok állnak. Ha valakinek halaszthatatlan dolga akad és történetesen nő az illető, jobban teszi, ha inkább a közeli bokrokba menekül. ( A férfi WC előtt is sorok állnak ugyanis…)

A guided tour előtt lett volna negyed órám a mosdóra, de úgy döntöttem, kihagyom, hátha idegenvezetőnk előbb érkezik, és semmi pénzért nem maradtam volna le a toronyról. Amikor öt perccel a megbeszélt időpont után vezetőnk befutott, már éreztem, hogy izé, nem ártana elmennem egy helyre. Aztán máris indultunk, lefele masíroztunk, nem felfelé, ami meglepett, de hamarosan kiderült, hogy egy torony alatti bunkerbe visz az út, melyet a világháború alatt morzézésre használtak. A bunkerből visszakaptattunk a torony egyik lábához, ahol a lift-szerkezetet vettük szemügyre. Itt már diszkréten megkérdeztem kedves vezetőnket, hogy lehetőség van-e mosdóba menni valahol. Ő kedvesen mosolyogva válaszolt, hogy igen, majd a torony tetején. Soha nem láttam még ilyen magasnak ezt a tornyot. Mintha sosem lenne vége. Ahogy vezetőnk beszédének sem csigákról, hengerekről, erőkifejtéstől. Aztán újabb gyötrelmes húsz perc következett a liftre, mely a második emeletre vitt bennünket. Az üvegfalú lift néma gyorsasággal siklott a vasszerkezet peremén, olyan élmény volt, hogy még a pisiről is megfeledkeztem. Aztán megérkeztünk a másodikra, én pedig már a nyíló liftajtóban megpillantottam drága menedékemet, a kétbetűset! Eliramodtam felé, hátrahagyva a csapatot, gondoltam, sor ide vagy oda, én most megyek. Előrefurakodtam a csoportra hivatkozva, és kerek két perc múlva már a vőlegényem előtt álltam, megkönnyebbülten boldogan. Ő leforrázva nézett rám a lift mellől:

-Elmentek. Nélkülünk- közölte némileg megrovóan, ami rakoncátlan folyó ügyeimnek szólt. Fel sem fogtam, hogy itt hagytak bennünket! Félúton a párizsi csúcs felé elhagyom a csapatomat egy jó kis pisi miatt. Ez vagyok én. Alattunk Párizs, mi meg őrült mód rohanunk körbe a kilátón, hátha meglátjuk az angol nyelvű csapatunkat. Helyettük azonban a francia nyelvű csapatba botlunk, a nő látja kétségbeesésünket, készségesen átmegy James Bondba, elővesz egy kulcsot, pár másodpercre elnézést kér a csapatától, és beenged minket egy titkos ajtón. Felfelé bök a vas lépcsősoron: arra menjünk! Ide csak VIP-esek léphetnek. Micsoda lehetőség! Izgatott merci-t rebegünk, és máris csattogunk felfele a titkos folyosón, hogy beérjük a többieket, miközben röhögnöm kell, mibe keveredtünk a pisi-szünetem miatt. Mission Impossible az Eiffel tornyon !Végül nem maradtunk le sokról, és a csoport is előkerült.

Hamarosan már mi is a kilátást vizslattuk, hajunkba csapott a hűvös, esti párizsi szél. Alant a város, Párizs, ahová már régóta vágytunk. Most itt vagyunk, lábaink előtt hever a város: és megmásztuk, meghódítottuk, körbepisiltük az Eiffel tornyot. Éljen!

           

A Kertész

Lakótársnőmmel az ablakban lógunk késő délután. Carly Lae Jepsen szitu van. A szemközti ház udvarán figyeljük a kertészt. Rövid ujjú szürke pólóban, hátsójához álló farmerben hajolgat a fűnyíróhoz. Arányos alakját, könnyed mozdulatait aranyló keretbe fogja a lebukó nap fénye. Lakótársnőm olvadozik. Tisztára, mint a lány Call me maybe videóklipjében. Most még azt is elfelejtem neki, hogy néha szétdzsuvázza a konyhát, olyan viccesen fest. Mármint a lakótárs, nem a kertész.

-Milyen izmos, milyen helyes!- sóhajtozik a lakótárs az asztalra dőlve.  7-8 évvel fiatalabb nálam, és mostanában nem a tartós kapcsolatairól híres.

Nézzük a kertészt. Kukkolunk. Én is. Van valami erotikus a kertészekben, nem? Nemcsak a Született feleségek miatt, meg az otthonülő nejekről szóló disznó viccek miatt. Izmosak, szépek, árad belőlük az energia és a szexualitás. Szürreális szimbiózisban élnek az anyatermészettel, meghajolnak nekik fák és virágok. Arcukat cserzetté teszi a nap, de ettől még vonzóbbak és egészségesebbek. Nem ismered a hátterüket, honnan jönnek, hova tartanak. Mit csinálnak, amikor leteszik a munkát. Nem váltasz velük sok szót, lehet, hogy nem írtak még életükben enciklopédiát, és nem is fognak, mégis sugárzik róluk az életszeretet. Bele lehet-e szeretni a kertészbe? Lakótársamat elnézve simán, bár ez nem igazán szerepel szerintem a tervei közt. Múltkor a kéményseprőnkért volt oda. Meg is fogta a gombját. Na nem, csak vicceltem. A kéményseprőnek ráadásul évi egy bejárása van a házadba, amitől a helyzet még bizarrabb. Ha nem is történik semmi, azért eljátszol a gondolattal, hogy történHET.  De a kertész, az más. Az több. Ő a virágok nyelvén beszél. És mindig jóképű, mint Jeff Metcalfe.

Szóval eljátszol a gondolattal. Mind eljátszunk a gondolattal? Sokszor megfordul a fejemben, ez normális-e? Talán bennem van a hiba, hogy nem a fűnyíró típusát vizslatom, ha egy ilyen példány is ott van? Ha férjnél vagy, vagy kapcsolatban élsz, a szemedet csak nem tudod mindig csukva tartani? Hogy is van ez?

Talán az is eljátszik a gondolattal, aki már férjnél van? Egyáltalán, mi változik, ha férjhez mész? Biztos kapsz egy virtuális szemfedőt a Jóistentől vagy nem is tudom. Vagy csak azok, akik azt mondják, nem fantáziálnak, azok hazudnak?

A kertész beindítja a fűnyírót, felberreg az emlegetett járgány. Legalább olyan szexi a masinája, mint egy vagány motor. Már röhögünk. Inkább saját magunkon, mint rajta vagy Jeff Metcalfe-on. Ha idenézne, lebuknánk az asztal alá, mint két ütődött tinilány, fejünket meg bevernénk az asztal sarkába a nagy sietségben. Amúgy sem azért jöttem ki a konyhába, hogy társuljak Sz.-hez, hanem mert mondani akartam neki, hogy elfogyott WC-spray. Micsoda pózaiság. Aztán itt ragadtam plátói magasságokban. Mióta az eszemet tudom, azt mondják, hogy álmodozni jó, de sose rugaszkodjunk el a valóságtól, mert az nem lehet ugyanaz. Aztán idővel rájöttem, hogy de lehet. Csak épp minden álomnak ára van. De ez már más történet.

Nézzük a kertészt. Mielőtt ruganyos testével elindulna végig a zöldellő gyepen, hirtelen mozdulattal magához kap. Megvakarja OTT.

-Láttad?-kérdi Sz. elhűlten.

-Láttam-felelem finnyásan. A néma csalódás úgy kúszik közénk, mint egy ronda, partra vetett giliszta. A döbbent csöndet harsány nevetés követi. Ennyi volt a szótlan kiábrándulás. A kertész megvakarta a tökét, vége a csodának.

-Akkor megyek-mondja Sz. és közömbösen kifele indul.

-Én is- mondom, és elindulok az ellenkező irányba. Kiürül a félhomályba borult konyha. A régi, kopott ablakkeretben egy kertész nyírja továbbra is a füvet. Pólóban és fenékhez simuló naciban. Tompán zúg a masina az üveg túloldalán. Semmi extra.

Brooklyntól a Keleti pályaudvarig- menekült, migráns, marslakó?

A menekültkérdésről olvasok vagy hallok, nézem a megjelenő cikkeket, az acsarkodást és a kialakult menekült mellett-és ellenességet. Közben arra gondolok, én erről nem akarok írni. Sem kommentelni, sem az igazamat bizonygatni. Aztán eszembe jut, hogy ha írok, ha nem, akkor is pontosan tudom, mit gondolok, és akaratlanul is állást foglalok. Hogy miért is? Mert pontosan tudom, mi megy végbe abban a sok emberben.  Ha háborús menekültek, ha nem. Mert csaknem tíz éve én is nekivágtam úgy a világnak, hogy nem tudtam, visszajövök-e valaha Magyarországra.

Vicces, hogy pár napja az előző írásomban még a fészeképítésünkön sírtam-ríttam. Közben arra a beteljesületlen álomra gondoltam, amit kilenc évvel ezelőtt dédelgettem, és ami miatt nekivágtam Amerikának. Közben tőlem pár km-re a Keleti pályaudvaron pár napja még nőttön-nőtt az az embertömeg, akinek konkrétan sehová nincs hazamennie. Ha akar, ha nem. Vagy ha nem is akar, megvan rá a jó oka. Senkinek nem tartozik elszámolással. Ahogy én se tartoztam akkoriban.

Rémisztő érzés, amikor nem tudod, hol ébredsz holnap. Hol fogsz élni, mit fogsz enni, kinél fogsz dolgozni. Az első éjszakámat Brooklyn-ban én is egy matracon töltöttem, miközben fázósan összehúztam magamon a takarót a bébiszitter-ügynökség fűtetlen szobájában.  Kimerült és zavarodott voltam az időeltolódás miatt, odahaza már elmúlt éjfél, itt pedig még épp, hogy rám borult a kora őszi este. A reluxás ablak túloldalán, a számomra idegen földrész idegen utcáján fekete köpenybe bújt pajeszos zsidó emberek mászkáltak. Akkor még nagyon féltem tőlük, kis hazámban évek alatt belém oltották, hogy ők nemcsak „mások”, de „gonoszak” is, semmiképp ne vállalják munkát náluk, sőt, ne is érintkezzek velük, ha lehet. Nem csoda, hogy rémülten kuporogtam a takaró alatt, hisz a végzetem folytán egyenesen a gettó közepébe pottyantam.

            Pedig senki nem kényszerített erre az útra. Magyarországon nem dúlt polgárháború, nem folyt vér az utcákon, és megvolt a betevő falatom is. Az ismerőseim ámulattal reagálták, hogy belevágok az ismeretlenbe, hisz sokan nem nézték volna ki belőlem, a „tanulós” jó kislányból, hogy egy nap nyakamba veszem a világot. Az igazság az, hogy nem volt választásom. Az alapján, amit belül éreztem, ami hajtott, és éltetett, nem dönthettem másképp. Befejeztem az egyetemet, és egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, egy albérletben kuporogjak és nulla pénzért dolgozzak. És világot akartam látni. Fűtött a kalandvágy. Pénzt akartam keresni, saját lakást szerettem volna, ahol nem háborgat senki. Ez volt az álmom.

            A vízumigényléskor sokan rémisztgettek, hogy szinte lehetetlen, amire vállalkozom. Mégis sikerült. Akkoriban semmire sem vágytam annyira, mint egy kiutazást lehetővé tevő papírra. Annyira akartam, hogy még picit füllentettem is. Felhúztam Anya jegygyűrűjét, és egy jó barátommal gyorsan „eljegyeztük” egymást. Lehet, nem is én voltam, hogy ferdítettem kicsit a személyazonosságomon? Meglehet. De így utólag: megérte! Mert az Amerikai Egyesült Államok területén olyan világgal szembesültem, amit itthon elképzelni sem tudunk. Itthon azt gondoljuk, ennyi és nincs tovább, miközben pár ezer km-re tőlünk nem ismerik a nyomort és a pénztelenséget. Mindenkinek akad munka, amiből megél. Az éttermekben akkora adag ételeket adnak bagóért, hogy két napig jól laksz. A közlekedés jóval olcsóbb, mint nálunk. És ami a legfontosabb: odakinn mindenki tudja, hogy az lesz belőle, amit szeretne. Csakis rajta múlik, nem azon, hány ember ismer, vagy hogy mennyire tesznek be neki mások.

            Hozzáteszem, kinn sem örültek érkezésemnek az amerikaiak, de elfogadták. Ahogy elfogadják a sok illegális migránst is, akik "ott felejtik" magukat, majd családot alapítanak, és generációk nőnek így fel. Megértettem, hogy mások miért választják ezt végleges megoldásnak: mert az ország, ahonnan jöttek, nem elég nekik. Lehet őket lenézni vagy telhetetlennek tartani, de megérteni is: ha egy életünk van, merészek vagyunk és kitartók, miért kellene elfogadnunk azt, ami alapból rossz?

            Az álmom csak félig teljesült ugyan, de a kemény munka jutalma egy csodaszép ház(rész) vidéken, ahol egy édes kutya boldog (rész)tulajdonosa lehetek. Itthon ez sosem sikerült volna. És saját fészkem (ünk) még nincs ugyan, de rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb. Megtanultam elfogadni és tisztelni másokat. A Sors fricskája folytán csakis zsidó munkáltatóim voltak, együtt ettem velük az ünnepi asztalnál, és cserébe karácsonyfát díszítettünk, húsvéti tojást festeni tanítottam a lányaikat. Három diplomával se húztam az orrom az egyszerű munka miatt: takarítottam, kádat sikáltam, gyereket pelenkáztam, mert tudtam, hogy minden elvégzett órával lerakok egy követ az épülő lakásomhoz.

            Akkoriban még marslakónak számítottam a külföldi kalandom kapcsán. Azóta az itthon élő ismerőseim nagy része már ugyanígy kinn él, és dolgozik. És gondolom ők is, ahogy én is, látjuk, értjük és átérezzük, mi zajlik most a hozzánk érkező menekültekben. Milyen az, amikor úgy indulsz útnak, hogy nem tudod, hol fogsz holnap aludni. Erre az együttérzésre tanított az a brooklyn-i első éjszaka.