Dicsérj meg, és megváltozik a világ!- az alacsony önbecsüléstől a párizsi eseményekig

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a karácsonyi időszak az egyik legrémesebbek egyike volt. A szokásos családi balhét már megszoktam, de azt kevésbé, hogy szinte nem volt olyan ismerősöm és barátom, akitől ne érkezett volna panaszos vagy épp tragikus visszajelzés válásról, véres (csaknem szó szerint!) szentestéről, halálesetről, öngyilkossági kísérletről vagy egyéb kisebb-nagyobb katasztrófáról. Sok éve gondolkodom rajta, vajon mi a fene történik ilyenkor az emberekkel? Mitől hülyülünk meg ennyire? Valaki régen azt mondta nekem, ilyenkor mindenkit megérint a fény. De micsoda világosság az, ami ilyesmit produkál? Nem, kizárt, hogy bármiféle szeretethullám miatt vágnánk fel az ereinket, vagy esnénk neki a családtagjainknak…

Szinte megkönnyebbültem, amikor végre január lett, és minden visszaállt a régi kerékvágásba. Még egy pocsék karácsony elmúlt-adtam hálát, kész, vége, indul az újév, ami jobb lesz, fényesebb, ha kell, a karácsonyi mizériát meg egye meg a fene. Minden évben csak pár napig tart, szerencsére.

Alig dolgoztam pár napot, amikor hazafele a metrón egy velem szemközt ülő tag újságjában megpillantottam a szalagcímet: Vérengzés a párizsi lapnál. Először nem is érdekelt, csak amikor pár órán belül már a csapból is ez folyt, mindenfajta média sajnálkozva, vagy épp dühtől fröcsögve nyilatkozott az eseményekről, akkor kezdett el érdekelni, miről is van szó. Szóval egy csapat terrorista vallási nézeteltérésből fakadóan lemészárolt egy maroknyi újságírót Párizsban.

Pedig már azt hittem, vége a karácsonyi mizériának, és nem lesz több könny és vér. Ezek se bírnak nyugton ülni, mindig történik valami- gondoltam dühösen, mert amúgy is elegem volt már ebből a hétből, a hat munkanapból, melyet nem tudom, melyik agyatlan talált ki, de hogy az illető tuti nem dolgozik szombaton, az is biztos.

Szóval volt min morognom. Valami nagyon elromlott, úgy éreztem. De mitől lehetne jobb? A boldogság-programom mindig beválik. Igyekeztem abszolút nem komolyan venni a szombati tanítást, a diákokkal direkt nem tanultunk, átbeszélgettük a délelőttöt. Feldobódtam, Délutánra kisütött a nap, mire hazaértem, kiszállt belőlem minden feszültség. Még volt kis világosság sötétedésig, így kiültem az esőillatú, friss kertbe, ahol röpke időre  tombolt a tavasz, görgettem le az eseményeket a telefonom közösségi oldalán, és élveztem, hogy végre nem rohanok sehová, nem kell szólnom senkihez, és ismét kerek a világ. Ekkor akadt meg szemem egy linken, mely egy oldalra vitt tovább, ahol- nem vicc- de egy nagybetűs dicséret fogadott: pl: „csodálatos lelki világod van!”- fáradtan elmosolyodtam. Megbizsergetett ez a mondat. Továbbolvastam, és az alatta lévő infóból kiderült, hogy minden dicséret az agytörzsünket stimulálja, melytől energikusabbak leszünk, és megnő az önbizalmunk. Állítólag ezért van, hogy a kevésbé dicsért emberek önbecsülése alacsonyabb, mint „stimulált” társaiké. Na- morfondíroztam- ezért van baja a magyarnak.. Kábé totyis korunk óta csak kritizálnak bennünket, óvoda, iskola, társadalom, barátok, párok egymást…Miközben ezen tűnődtem, sorra kattintgattam a folytatásra, és hagytam, hogy a sok dicséret intenzíven simogassa a lelkem- és az agytörzsemet. Mire Áron hazaért, már teljesen feldobódtam. Elmondtam neki a felfedezésemet, de ő csak röhögött. Hát persze, egy mérnök ezt egyáltalán nem értheti.

-Engem Te folyton dicsérsz, Édes- mondta- nincs szükségem ilyesmire-nyugtatott meg. Hihetetlen, hogy még ezzel is kaptam tőle egy bókot.

Talán ilyen ez a bók-dolog. Egyiket követi a másik, és beindul a lavina. Este hétre már annyi energiát éreztem magamban a sok kattintgatástól, hogy elmentem futni, és lazán letoltam hét km-t Hűvösvölgybe és vissza.

A dicséret-dolog működik. Aztán jött a felismerés. Hazafele sétálva a tavasziasan enyhe estében, alattam a vizes aszfalt, felettem a tiszta, csillagfényű ég, én pedig ott álltam megilletődve futócipőben a világmindenség közepén. Ha dicsérnek, minden könnyebb. Akkor sokkal több mindent eltűrünk és kibírunk. Nem sértődünk meg, nem leszünk dühösek, és nem is irigykedünk a másikra. Elégedettek leszünk, mert elismernek. Egész eddig azt hittem, az én fogyatékosságom, hogy ennyire szükségem van mások pozitív visszajelzésére, hogy boldog legyek. Pedig erre csecsemőtől az idősig, mindenkinek szüksége van. Akkor tudsz dicsérni, ha téged is dicsérnek. Valakinek több kell, valakinek kevesebb. Ez épp úgy működik, mint bármi más területe az életnek. Valakinek több szexre van szüksége, mint másnak. Valakinek több mozgásra, szabadságra, alvásra, satöbbi. De ettől még minden rendben.

Atyaég. Ha ezt mindenki tudná és gyakorolná. Ha már Párizsnál tartunk. Kirobbant egy kisebb vallásháború egy gúnyolódásból, mely megállíthatatlan indulatokat keltett, és végül gyilkosságba torkollott. Nem lett volna egyszerűbb békén hagyni a másikat? Ha azt a szerencsétlen Mohammed-et nem lehet képen ábrázolni, mert az egy kisebb szentségtörés az egyik vallásúnak, a másik ezt miért nem képes tiszteletben tartani? Ha az egyik szombatot ünnepel, a másik teheneket tisztel, akkor az miért nem oké? Ha az egyik hisz, a másik nem, az is miért nem oké? És az sem biztos, hogy egy sérelemre azonnal a puskasorozatos gyilkolászás a legjobb válasz.

Én azt mondom, többre mennénk, ha háborúzás és cikizés helyett inkább dicsérnénk egymást. Tökjó, hogy Te a paradicsomos káposztát szereted, na én meg a borsót. Tök jó, hogy Te ezt hiszed, én meg azt. A londoni kisiskolásoknak például külön vallástan-órájuk is van arra, hogy a különböző származású osztálytársaikat elfogadják. Talán ha a dicséretektől magasabb önbizalmunk lenne, a karácsony se borítana ki senkit. Nem adnánk be válópert az anyós miatt, és nem vágnánk egymáshoz régi sérelmeket sem a karácsonyfa alatt. Ha többet dicsérnénk és elfogadnánk egymást, hiszem, hogy jobbá válhatna a világ.

Az eltűnt és meglett karácsony

Minden évben elvesztem a karácsonyt. Nem is tudom, hogy történik. Valahol november végén, december elején tűnik el, amikor kigyúlnak az első fények a kirakatokban, az emberek az utcán akaratlanul gyorsabb tempóra váltanak, mindenki arról kezd faggatni, mit kérek karácsonyra, én meg csak nézek rájuk bűntudatosan, hogy ne haragudjatok, de fogalmam sincs, mert amúgy tényleg karácsony van?

Persze, hogy nincs. Hogy lehetne december elején karácsony, amikor akkor még a Mikulás is épp hogy a szánját fényesíti? De karácsonyi hangulatban kéne lenni, hisz a plázákban már kánonban szól a jingle bells és az all I want for Christmas is you Mariah Carey-tól, tehát tessék elfogadni, hogy KARÁCSONY van, ha tetszik, ha nem.

És akkor történik meg. Kamaszos dacból vagy Grinch-i sértettségből, vagy egyszerűen csak praktikus önvédelemből, de elkezd nem érdekelni a karácsony. Évekkel ezelőtt még meg lehetett etetni a karácsony habos-habos, amerikai romantikájával, hogy a párok ilyenkor mindig összejönnek, árva kutyák gazdira lelnek, magányos öregek sírva összeborulnak, satöbbi. Aztán már nem. Beleuntam valahogy a sok ál-érzelgősségbe, és felvettem a már említett Grinch-i attitűdöt. Mert zöld barátunk tudott valamit, hogy hadat üzent az anyagias karácsonynak.

Idén is eljött a holtpont.  Két héttel karácsony előtt. Fejemben ott tornyosult a láthatatlan ajándék-halom, melyet alig pár nap alatt le kellett vadásznom, átfurakodva magam a bevásárlóközpontok őrült tömegén, végigzötyögve tömött pesti bkv-járatokon, ahol kb tízen döfnek oldalba a táskájukkal per perc. Állítólag ajándékozni jó, és körülöttem mindenki olyan izgatottan csinálja, mi a franc van velem, hogy én nem élvezem?

Kb. egy napig gyötörtem magam a költői kérdéssel, miközben gépiesen vettem az ajándékokat, tűrtem az oldalamba fúródó bevásárlókosarakat a plázában, és nyíltan utáltam a karácsonyt. Csak az hozott némi megnyugvást, amikor Ildikó barátnőmmel forralt borozhattam a Vörösmarty téren ,vagy amikor karácsonyi kelly family dalokat hallgatva Áronnal kidekoráltuk a lakást ádvent első vasárnapján. (de hogy grinches énemhez is méltó legyek, a koszorú egy teljes hetet késett!) Aztán a gyötrődést felváltotta a zsidó attitűd, azaz elismeréssel szemléltem embertársaim boldog igyekezetét, akik egy Jézus nevű különleges teremtmény születésére készülnek, miközben én saját hitemben megmaradva buzgón ünnepeltem továbbra is a szombatot: azaz aludtam délig. (Amúgy pedig egyes nézetek szerint Jézus nem is decemberben, hanem valamikor ősszel született, tehát lehet, almás az egész.)

És eljött a nap, amikor meglett az utolsó ajándék is. Vége lett a boltos rallynak,a  futkosásnak, az őrült láznak, mindennek. Leengedtünk. Péntek volt, karácsonyi szabadságunk első napja. A kis cserepes fa már a sufniban várt díszítésre, ám ezen a reggelen olyan vakítóan sütött be a nap az ablakon (hetek óta hiányoltuk már a jótékony napfényt), hogy nem bírtunk magunkkal. Melegítőben és sportcipőben kiiramodtunk a Városmajorba. Volt vagy tizenöt fok, még kabát se kellett. Tespedtünk a napon, mint az angolkóros, fényhiányos macskák, lábunk a padon, és eldöntöttük, hogy aznap semmi mást nem akarunk csinálni. Csak róni a köröket a futópályán, csüngeni a mászókákon, aztán ismét a padon tespedni. Végül két rohadt nagy hamburgert leöblíteni két bazi nagy limonádéval a közeli büfében. Na és ez, ez már igen. Ez a mi karácsonyunk. Végre valami visszahozza a karácsonyi hangulatomat. Amikor szél rezegteti a park hórihorgas fáit a fejünk felett, az ég pedig olyan lehetetlenül, nyáriasan kék már, mint a mesekönyvben, és a legröhejesebb, hogy mindez decemberben történik, amikor havaznia kéne és cudar időnek lennie, mi pedig a padon napozunk és limonádét iszunk szívószállal. Na, ekkor találok vissza a karácsonyhoz. Vagy ő én hozzám? Ki tudja….

Mindenesetre mire hazaérünk, már alkonypír rajzolja az ég alját, és elővonszoljuk a kis fát a sufniból be a meleg szobába. Nem napocskákat aggatunk rá felhőkkel, hanem kommersz piros és arany gömböket, de repesni kezd a szívem a gondolatra, hogy itt a karácsony, és a francba, igenis egymásra találnak a párok, a kutyák meg az öregek, meg mindenki ezen a világon, legalább egy este erejéig. Legalábbis így hisszük. És ha nem is, legalább mi tettünk valami jót, mert a cipősdobozaink már útban vannak Erdélybe, vagy nem tudom hova, de valahol két kisgyerek, egy kisfiú és egy kislány nagyon boldog lesz a focilabdával meg a rózsaszín tiarával.

És hát megtörtént, megtörténik. Ahogy évről évre. Eltűnik és megérkezik hozzám a karácsony. Nincs mit tenni. Beszipkázott újra. És jövőre is befog. És remélem, mindenki mást is.

Antiszerelmes brummogás: Olyanvagymintazapád és Mindjártmegverlek turbékolása

Mert tényleg olyan vagy. Egy morgós medve. Ahogy ott állsz a küszöbön nagy komoran, csípőre tett kézzel, és olyan arccal, amilyet Darth Vader vág a maszk alatt. Engem aztán nem hat meg, hogy ilyen nyugodtságot színlelsz, miközben engem szétvet az ideg. Szerintem direkt csinálod. Én csaknem toporzékolok, te meg csak vársz higgadtan, hogy mikor robbanok. Aztán nyugodtan közlöd, ha tovább folytatom a baromkodást, megversz. Csak így. Én felvonom a jobb szemöldökömet, aztán a balt, aztán mindkettőt, mindezt három másodperc leforgása alatt, és igyekszem olyan kihívó szkepticizmussal szemlélni téged, hogy végre felhúzd magad. Mert nem ér, hogy csak én robbanok. Te meg csak nézel. Most bezzeg nézel. Mert nézni azt tudsz. Na látod, épp erről beszélek, az apád is PONT ÍGY NÉZ, ilyen elviselhetetlenül blazír képpel ebéd közben, miközben felemeli a hangját, és zengő, alázó baritonja átsüvölt a szobán. Az emeleten. A házon. Azt hiszi, mindenkinél mindent jobban tud, akárcsak Te. Az alma nem esik messze a fájától, tudtad? Ilyen kioktató, okoskodó, ilyen, ilyen…! Felrobbanok tőled, de komolyan!

            De csak nem tudlak felhúzni, ilyen nincs. Te még mindig nem mutatsz indulatot, a fenébe is. Nem hiszem amúgy, hogy megversz. Te ahhoz túl jó vagy. Sose ütnél meg. Csak morogsz. Mint azok a tetves medvék a medveparkban, akiket megnézni indultunk, de már semmi kedvem. Az ebéd a tűzhelyen rotyog, borsófőzelék- hogy együnk valami egészségeset is ebben az áldatlan novemberi hónapban, ami oly sötét és rideg, hogy legszívesebben egész nap bőgnék tőle. Meg a lucskos buszoktól és villamosoktól is, a reggeli rohanástól is a nagyvárosi fémes sötétben, és a fáradtságtól, ami ilyenkor elemibb erővel tör rám, mint máskor az évben.

Nem is kellene elmennünk, de már elígérkeztünk ebéd után.  Minek mackókat nézni,hiszen itt vagy nekem Te. Kérdezek tőled valamit, Te meg morgással válaszolsz, épp, mint azok a tenyeres-talpas négylábúak. Csodálkozol, hogy kiakadok, aztán szépen elintézed azzal, hogy hisztizem, szép kényelmesen kislisszolsz a szobából, engem meg ott hagysz a szőnyegen fetrengeni. Meg tudnálak tépni. Komolyan. A hajadat egyesével, aztán csomóban, fene tudja. Vagy rugdosnálak tajtékozva és vicsorogva. Kiállhatatlan vagy. És persze Murphy-tövénye, ha jófej vagyok és igyekszem odafigyelni Rád, másnap kapok egy tőrt a hátamba.  Vagy ha nem is tőrt, egy brummogást. Egy jó fájdalmas brummogást..De az Igazi Nő ezt fel se veszi. Mert Ő ugye önzetlen, csupaszív, mindent elnéz. Figyelme, lelke, minden idegszála a családjáé. A jó asszony mindent megbocsájt- énekeli Zámbó Jimmy is. Vagyis csak énekelte. Nagyon, nagyon mellélőtt. Szó szerint. Én aztán nem leszek ilyen Igazi Nő.

Jobban megéri rosszfejnek lenni. Oké, akkor mostantól ez lesz. Szörnyen paraszt leszek. A parasztnál is parasztabb. Ne vigyorogj. Te kiröhögsz engem! Megáll az ész. És miért szalad nekem is mosolyra a szám? Atyaég, skizofrén lettem? Biztosan a kimerítő munka az oka. Nem kéne annyit tanítanom. Szóval rosszfejség. Mint az igazán gázos csajok. Úgy bizony. Először is, nincs több palacsinta vasárnap reggel. És szombaton sem. De nem ám. És nem leszek kedves veled. Sőt, én is olyan képet fogok vágni, mint az apád. Mindig. Reggel, délben, este. Csak remélni merem, hogy nem maradok úgy.

Majd megtanulod, hogy ne morogj velem, az ám. Elmegyek veled a medveparkba, de csak a barátaim miatt. Persze, elvihetsz, azt megköszönöm, jófej vagy valóban, most bezzeg tepersz, öregem.

A GPS  bedöglik, fél órán át kóricálunk a semmi közepén, lassan ránk sötétedik, ha így haladunk. A macik meg elmennek aludni.  Sose érünk oda- dohogom Neked. Csöndben ülünk egymás mellett. Nem jut eszembe több szitokszó. Egyszerűen elpárolog a dühöm. A francba, a francba, így hogy fogsz komolyan venni?

Megenyhülök. De csak mert végre megérkeztünk, és édesek ezek a macik, csak miattuk lett jókedvem. Ugyanis TE elrontottad a napomat. Ezt jobb, ha az agyadba vésed. A micimacik csak visszahozták a jókedvemet,ennyi. Nem, nem Te hoztad vissza.. De ha már itt vagy, lefényképezhetsz engem a barnamedvékkel. És idebújhatsz mellém, mert kicsit már fázom. Ha lemegy a nap, hamar hidegre fordul az idő. Lassan már november közepe van. Tényleg utálom ezt a hónapot, tiszta depresszió. Szeretek a jó dolgokba kapaszkodni. Te például mindig melegséget árasztasz magadból, nemcsak átvitten, fizikailag is. Mint egy kályha. Az én személyi kályhám. De mielőtt elbíznád magad- néha rohadt idegesítő vagy- fűtő alkalmatosság-funkció ide vagy oda. Például, amikor pakolsz utánam, mint az anyám. Vagy mikor precízen élére hajtogatod a takarót. Vagy amikor mindig ott vagy, én meg egy lakatlan szigetre vágyom. Ez már felér egy antiszerelmes vallomással-azaz brummogással, de nem érdekel. Tőlem ne várjon senki dalt.

Na jó. Néha tényleg olyan vagy, mint egy maci. Egy szép nagy plüssmaci. Nem kövér  vagy ilyesmi, csak plüss. Ha nem morogsz, kifejezetten barátságos tudsz lenni. Végül is én meg morgás helyett ordítok, mint az anyám. Észrevetted, hogy egy percen belül már másodszor említem a nevét, és nem épp szép kontextusban? Ez már megér egy pszichoanalízist. Talán a házvásárlás miatt van, Ideges vagyok, ahogy Te is. Nagyon megviselt. Van egy házrészem, kész téboly, nem?

Jó, hogy megérted. Már nem akarsz megverni. Csak amikor dühös voltál, akkor mondtad. Még az öklödet is ráztad hozzá. Tudod mit…? Vicces volt. Így utólag röhejes volt. Ahogy én is azzal, hogy egy lapon említettelek az apáddal. Az apád és az anyám. Összeillő páros. Akárcsak mi.

És nem is vagy olyan, mint az apád. Csak néha, ritkán, szerencsére. Máskor egyszerűen csak önmagad vagy.  Plüssmackó. Személyi kályha. Jól jön  a hideg ellen egy kis szerelmes brummogás. 

Pár csapongó gondolat az elengedésről

Utálok elengedni bárkit vagy bármit. Olyan érzés ez, mint amikor egy kád meleg vízből télen kiparancsolnak a fürdőszoba hideg kövére. Didergető és kellemetlen. Mondhat nekem bárki bármit az elengedés fontosságáról, nem győz meg, milyen hűdejó móka ez, és hogy az elengedés szükségszerű, nélküle semerre semmit, mert a múlt terheit cipelve aztán ne csodálkozzon az Ember Lánya, ha nem halad előre. De merre van az a misztikus előre? És eldönthetem-e én személyesen, hogy na most  illa berek, én aztán elengedem azt a valamit vagy valakit?

Mert ez az elengedés-dolog is olyan veszélyes. Sok olyat hallottam már, hogy lányismerős elengedte a pasit, aztán hogyhogy nem, a tag még évek múlva is ott szimatolt az életében. De ha egyszer elengedte, határozottan, ésszel és minden józanságát bevetve, hogy lehet, hogy AZ nem tűnt el a francba, ahogy kívántuk? Legyen a zavaró tag egy fájó emlék metaforája most. Persze egyetem alatt volt pár bölcs csoporttársnőm, aki nyugodt tekintettel kijelentette, hogy az elengedés csak rajtunk múlik, mert ha tényleg akarjuk, hát sikerülhet, blablabla, hogy egy rossz érzés vagy valami, amitől nagyon függünk, felszívódjon az életünkből. Hittem nekik, és belül azt gondoltam: hát persze, nyilván csak én vagyok gyenge.

Költözünk. Nem is én, a szüleim, vagyis a szüleimmel együtt. Nagy vállalkozás, ha arra gondolunk, hogy ősökkel együtt élni felér egy valóságshow-val, azzal a fajtával, amit nem sugároz a tévé, csak a barátnő, ismerős által előadott horrortörténetből értesülünk róla. Pláne, hogy a vőlegényem a hurcolkodás két napja alatt teljesen kikészült az anyámtól, és nehéz így elképzelni, hogy valaha egy fedél alatt élünk majd, mint egy mosolygós, szép kirakatcsalád. Szerencsére nincsenek igazán szomszédok, így a családi perpatvarok artikulátlan üvöltözése elhal majd a puszta csendjében. Ha ez előnynek számít, persze.

Ez a fajta pusztai csend először rémisztően hatott rám. Az elmúlt harminc évben mindig egy lakótelep óvó-védő közegébe tértem haza. Külföldről vagy csak Pestről, de vártak a meleg falak, a szomszédok kárálása, a panoráma az ablakból és minden olyan megszokottá vált, hogy most hirtelen kicsúszott a lábam alól a talaj. Persze, majd jobb lesz-nyugtattam magam. De mi van, ha nem?- nyilalt belém- Ha sosem szokom meg az új helyet, és örökké bánni fogom ezt a döntést? Persze, anyuéknak sokat segítettem ezzel, de vajon magamnak  is ez volt a jó döntés?

  Egy lakás elengedését azt hiszem, meg kell gyászolni. A költözés utáni héten őszi szünet volt a suliban, így a szünidőt arra fordítottam, hogy az estéket a régi lakásban töltöttem. Gyertyával világítottam, és élveztem a magányt. Jobban mondva sajnálkoztam, hogyan tovább. Körülölelt a csend, mint egy meleg takaró, ahová bevackoltam magam. Nem akartam itt hagyni. Itt nőttem fel. Körbejártam a kongó, visszhangzó szobákat, méláztam, olvasgattam, aztán végül utolsó nap taxiba vágtam magam, és hirtelen döntésre hazafuvaroztattam a pusztába. Onnan pedig Pestre, az ottani életembe.

Aztán rá három hétre hazatértem, és mintha minden megváltozott volna. A fények, a hangulatok, hirtelen a ház lett az otthonom, és a lakás, ahová szombat délután visszalátogattam, már csak egy megszépült emlék. Mégis, mi a fene történt? Ennyi impulzus éri az embert a nagyvárosban, hogy megszépülnek a múlt dolgai? A tó, ahová régen csak kirándulva jutottunk el, most karnyújtásnyira fekszik tőlünk. Ültem a mohos fahídon, és néztem az utolsó őszi napfényben megmártózó hattyúkat, ahogy végigsiklanak a tó tükrén. Itt voltam itthon, végérvényesen. Néha még szomorkás másodpercek csaptak le rám, ahogy a híd alatt hirtelen hullámot vert a víz, amikor pár szárnyas közeledett, de ezek a pillanatok olyan gyorsan simultak el, akár a víz a hattyúk tempózása után.

   Azt hiszem, az igazi elengedés nem emberi döntésen alapszik, hanem a szívünk legmélyéről fakad. Néha még az ujjamat se kell megmozdítanom, hogy elengedjek valakit vagy valamit. Jön az magától. Mint amikor elvégeztél egy láthatatlan feladatot. Jön helyette másik. És abszolút ismertetőjegye, hogy már nem fáj.  Úgy válik emlékként az életem részévé, hogy észre sem veszem. Helyére kerülnek a mozaikok. És maga az elengedés, mint olyan, értelmet és jelentőséget kap. De ettől még mindig utálni fogom, ahogy a változást is. És továbbra sem dobok ki ezeréves ruhadarabokat, mert egy adott helyhez vagy alkalomhoz kötődöm általuk. Kövezzen meg érte, aki akar. Mert ez a hülye meleg vízből hidegbe kilépő - érzés mindig ott lesz, és nincs mese, újra és újra meg kell vele birkóznom, ha úgy hozza az élet. De addig is, élvezem az ellentétét, a csodálatos kötődést, mely szebbé és teljesebbé teszi a mindennapokat. És elfogadom, hogy egyik másik nélkül nem létezhet sosem. Ahogy én sem. Utálom vagy sem, de ettől vagyok emberi és pont.