A Kertész

Lakótársnőmmel az ablakban lógunk késő délután. Carly Lae Jepsen szitu van. A szemközti ház udvarán figyeljük a kertészt. Rövid ujjú szürke pólóban, hátsójához álló farmerben hajolgat a fűnyíróhoz. Arányos alakját, könnyed mozdulatait aranyló keretbe fogja a lebukó nap fénye. Lakótársnőm olvadozik. Tisztára, mint a lány Call me maybe videóklipjében. Most még azt is elfelejtem neki, hogy néha szétdzsuvázza a konyhát, olyan viccesen fest. Mármint a lakótárs, nem a kertész.

-Milyen izmos, milyen helyes!- sóhajtozik a lakótárs az asztalra dőlve.  7-8 évvel fiatalabb nálam, és mostanában nem a tartós kapcsolatairól híres.

Nézzük a kertészt. Kukkolunk. Én is. Van valami erotikus a kertészekben, nem? Nemcsak a Született feleségek miatt, meg az otthonülő nejekről szóló disznó viccek miatt. Izmosak, szépek, árad belőlük az energia és a szexualitás. Szürreális szimbiózisban élnek az anyatermészettel, meghajolnak nekik fák és virágok. Arcukat cserzetté teszi a nap, de ettől még vonzóbbak és egészségesebbek. Nem ismered a hátterüket, honnan jönnek, hova tartanak. Mit csinálnak, amikor leteszik a munkát. Nem váltasz velük sok szót, lehet, hogy nem írtak még életükben enciklopédiát, és nem is fognak, mégis sugárzik róluk az életszeretet. Bele lehet-e szeretni a kertészbe? Lakótársamat elnézve simán, bár ez nem igazán szerepel szerintem a tervei közt. Múltkor a kéményseprőnkért volt oda. Meg is fogta a gombját. Na nem, csak vicceltem. A kéményseprőnek ráadásul évi egy bejárása van a házadba, amitől a helyzet még bizarrabb. Ha nem is történik semmi, azért eljátszol a gondolattal, hogy történHET.  De a kertész, az más. Az több. Ő a virágok nyelvén beszél. És mindig jóképű, mint Jeff Metcalfe.

Szóval eljátszol a gondolattal. Mind eljátszunk a gondolattal? Sokszor megfordul a fejemben, ez normális-e? Talán bennem van a hiba, hogy nem a fűnyíró típusát vizslatom, ha egy ilyen példány is ott van? Ha férjnél vagy, vagy kapcsolatban élsz, a szemedet csak nem tudod mindig csukva tartani? Hogy is van ez?

Talán az is eljátszik a gondolattal, aki már férjnél van? Egyáltalán, mi változik, ha férjhez mész? Biztos kapsz egy virtuális szemfedőt a Jóistentől vagy nem is tudom. Vagy csak azok, akik azt mondják, nem fantáziálnak, azok hazudnak?

A kertész beindítja a fűnyírót, felberreg az emlegetett járgány. Legalább olyan szexi a masinája, mint egy vagány motor. Már röhögünk. Inkább saját magunkon, mint rajta vagy Jeff Metcalfe-on. Ha idenézne, lebuknánk az asztal alá, mint két ütődött tinilány, fejünket meg bevernénk az asztal sarkába a nagy sietségben. Amúgy sem azért jöttem ki a konyhába, hogy társuljak Sz.-hez, hanem mert mondani akartam neki, hogy elfogyott WC-spray. Micsoda pózaiság. Aztán itt ragadtam plátói magasságokban. Mióta az eszemet tudom, azt mondják, hogy álmodozni jó, de sose rugaszkodjunk el a valóságtól, mert az nem lehet ugyanaz. Aztán idővel rájöttem, hogy de lehet. Csak épp minden álomnak ára van. De ez már más történet.

Nézzük a kertészt. Mielőtt ruganyos testével elindulna végig a zöldellő gyepen, hirtelen mozdulattal magához kap. Megvakarja OTT.

-Láttad?-kérdi Sz. elhűlten.

-Láttam-felelem finnyásan. A néma csalódás úgy kúszik közénk, mint egy ronda, partra vetett giliszta. A döbbent csöndet harsány nevetés követi. Ennyi volt a szótlan kiábrándulás. A kertész megvakarta a tökét, vége a csodának.

-Akkor megyek-mondja Sz. és közömbösen kifele indul.

-Én is- mondom, és elindulok az ellenkező irányba. Kiürül a félhomályba borult konyha. A régi, kopott ablakkeretben egy kertész nyírja továbbra is a füvet. Pólóban és fenékhez simuló naciban. Tompán zúg a masina az üveg túloldalán. Semmi extra.

Brooklyntól a Keleti pályaudvarig- menekült, migráns, marslakó?

A menekültkérdésről olvasok vagy hallok, nézem a megjelenő cikkeket, az acsarkodást és a kialakult menekült mellett-és ellenességet. Közben arra gondolok, én erről nem akarok írni. Sem kommentelni, sem az igazamat bizonygatni. Aztán eszembe jut, hogy ha írok, ha nem, akkor is pontosan tudom, mit gondolok, és akaratlanul is állást foglalok. Hogy miért is? Mert pontosan tudom, mi megy végbe abban a sok emberben.  Ha háborús menekültek, ha nem. Mert csaknem tíz éve én is nekivágtam úgy a világnak, hogy nem tudtam, visszajövök-e valaha Magyarországra.

Vicces, hogy pár napja az előző írásomban még a fészeképítésünkön sírtam-ríttam. Közben arra a beteljesületlen álomra gondoltam, amit kilenc évvel ezelőtt dédelgettem, és ami miatt nekivágtam Amerikának. Közben tőlem pár km-re a Keleti pályaudvaron pár napja még nőttön-nőtt az az embertömeg, akinek konkrétan sehová nincs hazamennie. Ha akar, ha nem. Vagy ha nem is akar, megvan rá a jó oka. Senkinek nem tartozik elszámolással. Ahogy én se tartoztam akkoriban.

Rémisztő érzés, amikor nem tudod, hol ébredsz holnap. Hol fogsz élni, mit fogsz enni, kinél fogsz dolgozni. Az első éjszakámat Brooklyn-ban én is egy matracon töltöttem, miközben fázósan összehúztam magamon a takarót a bébiszitter-ügynökség fűtetlen szobájában.  Kimerült és zavarodott voltam az időeltolódás miatt, odahaza már elmúlt éjfél, itt pedig még épp, hogy rám borult a kora őszi este. A reluxás ablak túloldalán, a számomra idegen földrész idegen utcáján fekete köpenybe bújt pajeszos zsidó emberek mászkáltak. Akkor még nagyon féltem tőlük, kis hazámban évek alatt belém oltották, hogy ők nemcsak „mások”, de „gonoszak” is, semmiképp ne vállalják munkát náluk, sőt, ne is érintkezzek velük, ha lehet. Nem csoda, hogy rémülten kuporogtam a takaró alatt, hisz a végzetem folytán egyenesen a gettó közepébe pottyantam.

            Pedig senki nem kényszerített erre az útra. Magyarországon nem dúlt polgárháború, nem folyt vér az utcákon, és megvolt a betevő falatom is. Az ismerőseim ámulattal reagálták, hogy belevágok az ismeretlenbe, hisz sokan nem nézték volna ki belőlem, a „tanulós” jó kislányból, hogy egy nap nyakamba veszem a világot. Az igazság az, hogy nem volt választásom. Az alapján, amit belül éreztem, ami hajtott, és éltetett, nem dönthettem másképp. Befejeztem az egyetemet, és egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, egy albérletben kuporogjak és nulla pénzért dolgozzak. És világot akartam látni. Fűtött a kalandvágy. Pénzt akartam keresni, saját lakást szerettem volna, ahol nem háborgat senki. Ez volt az álmom.

            A vízumigényléskor sokan rémisztgettek, hogy szinte lehetetlen, amire vállalkozom. Mégis sikerült. Akkoriban semmire sem vágytam annyira, mint egy kiutazást lehetővé tevő papírra. Annyira akartam, hogy még picit füllentettem is. Felhúztam Anya jegygyűrűjét, és egy jó barátommal gyorsan „eljegyeztük” egymást. Lehet, nem is én voltam, hogy ferdítettem kicsit a személyazonosságomon? Meglehet. De így utólag: megérte! Mert az Amerikai Egyesült Államok területén olyan világgal szembesültem, amit itthon elképzelni sem tudunk. Itthon azt gondoljuk, ennyi és nincs tovább, miközben pár ezer km-re tőlünk nem ismerik a nyomort és a pénztelenséget. Mindenkinek akad munka, amiből megél. Az éttermekben akkora adag ételeket adnak bagóért, hogy két napig jól laksz. A közlekedés jóval olcsóbb, mint nálunk. És ami a legfontosabb: odakinn mindenki tudja, hogy az lesz belőle, amit szeretne. Csakis rajta múlik, nem azon, hány ember ismer, vagy hogy mennyire tesznek be neki mások.

            Hozzáteszem, kinn sem örültek érkezésemnek az amerikaiak, de elfogadták. Ahogy elfogadják a sok illegális migránst is, akik "ott felejtik" magukat, majd családot alapítanak, és generációk nőnek így fel. Megértettem, hogy mások miért választják ezt végleges megoldásnak: mert az ország, ahonnan jöttek, nem elég nekik. Lehet őket lenézni vagy telhetetlennek tartani, de megérteni is: ha egy életünk van, merészek vagyunk és kitartók, miért kellene elfogadnunk azt, ami alapból rossz?

            Az álmom csak félig teljesült ugyan, de a kemény munka jutalma egy csodaszép ház(rész) vidéken, ahol egy édes kutya boldog (rész)tulajdonosa lehetek. Itthon ez sosem sikerült volna. És saját fészkem (ünk) még nincs ugyan, de rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb. Megtanultam elfogadni és tisztelni másokat. A Sors fricskája folytán csakis zsidó munkáltatóim voltak, együtt ettem velük az ünnepi asztalnál, és cserébe karácsonyfát díszítettünk, húsvéti tojást festeni tanítottam a lányaikat. Három diplomával se húztam az orrom az egyszerű munka miatt: takarítottam, kádat sikáltam, gyereket pelenkáztam, mert tudtam, hogy minden elvégzett órával lerakok egy követ az épülő lakásomhoz.

            Akkoriban még marslakónak számítottam a külföldi kalandom kapcsán. Azóta az itthon élő ismerőseim nagy része már ugyanígy kinn él, és dolgozik. És gondolom ők is, ahogy én is, látjuk, értjük és átérezzük, mi zajlik most a hozzánk érkező menekültekben. Milyen az, amikor úgy indulsz útnak, hogy nem tudod, hol fogsz holnap aludni. Erre az együttérzésre tanított az a brooklyn-i első éjszaka.

Álom luxus (konyha)kivitelben- avagy a „mikor lesz végre saját fészkünk”-problematikája

Vannak napok, amikor úgy érzem, az álmaim fényévekre vannak tőlem. Ilyenkor eszembe jut az aranyhalas mese és a három kívánság, valamint Bette Midler száma, a The Rose és máris jobban érzem magam. Ám vannak olyan kataszrofális pillanatok is, amikor egyik sem segít. Ilyen például, amikor arra jössz haza, hogy a konyhát valami orrfacsaró bűz uralja, egymás-hegyén-hátán áll a mosatlan, és mindez nem a Ti művetek. Hanem a lakótársé, aki orvul ott hagyta szaglani. Hát épp Ő az. A Lakótárs. Miért is nem lehetünk mi kettesben? Miért kell egy még a Lakótárssal is megosztanunk intim magányunkat? És itt jön az aranyhal a képben Bette Middler-rel. 

Bette Middler arról énekel abban a számban, hogy a rózsa magja már télen benn lapul a jótékony anyaföldben, de csak tavaszra, kora nyárra bont szirmot. Tehát az álmaink, ha nem is tudunk róla, folyamatosan hajtanak minket előre, és velünk vannak akkor is, ha nem látjuk őket. ( Dalszövegelemzés gyorsan-hatékonyan!)

De amikor arra gondolok, hogy a lakótárs nélküli életet milyen körülmények közt szeretném elképzelni, mindig padlót fogok. Azaz:

1.      Lakjunk Hűvösvölgyben továbbra is, csodás zöldövezetben!

2.      Továbbra se kelljen annyi lakbért fizetnünk, hogy hó végén zsíros kenyérből éljünk. És lakáshitelt se kelljen fizetni, se csillagászati számlákat.

3.      Legyen kert! Mert kert nélkül nem jó. És a pincsik nélkül sem.

Szóval ha elém toppanna (úszna) az a halacska, akkor azon nyomban nekiesnék, és elhadarnám neki egy szuszra mindezt, csak hozzátennék még pár apróságot. (Hisz nem mindennap bratyizok egy aranyhallal, ezért nem árt az alaposság.)

Tehát a fentieken túl:

1.      Ha megvan a közös lakás, akkor kérek magamnak még egy pici garzont, ahová időnként elvonulhatok. Írni, egyedül lenni, stb…Mert én márcsak ilyen remete-alkat vagyok. Sose voltam csapatjátékos, így sikerültem, már a homokozóban is egyedül játszottam, és „önző” mód védtem a homokváramat a többi gyerektől.

2.      Aztán ha megvan a garzon, akkor megírom életem  Nagy Regényét, amivel híressé válok. Ez a következő álmom, drága Aranyhalacska.

Ha tizenvalahány évvel ezelőtt megkérdeznek, még ilyesmiket is mondtam volna:

3. Legyen nagy családom, öt gyerekem! (Hajaj. Miért pont ezzel kezdem?)

4.      Ússzam át a Balatont. (Pipa!)

5.      Járjak világot. (Pipa!)

6.      Ejtőernyőzzek (Pipa-sikló!)

7.      Álljak ki ittasan karaokezni (Pipa!)

8.      Legyek újságíró! (Pipa!)

9.      Hódítsam meg a kiszemelt pasit! (Pipa, pipa sokszorosan!)

10.  Legyen kutyám! (Pipa, drága Samu!)

Ha belegondolok, az az aranyhal aztán érti a dolgát. Ha számba veszem a listámat, számos dolog teljesült már.

   De egy sem pótol a konyhából áradó orrfacsaró bűzért. Először sima mosogatószerrel esek neki a pár napja bűzölgő edényeknek, de nem használ. Kicsit meglocsolom domesztossal, pusztuljanak az organizmusok! A buzgó hab kiszökik a mosogatóból, árad szét a padlón, beterít mindent. Lakótársat, szobákat, Hűvösvölgyet, pincsiket, aranyhalat és Bette Middler-t.

      Végül még utcai ruhában felmosok, tűzhelyet sikálok, és végre nem érzem a Szagot. Milyen jó is lenne csak saját magam után takarítani, haj!  Egy fészek, saját fészek, ami csakis a mienk, és nem hagyjuk ott rá a fizetésünket. Saját lakás, hitelhegyek, számlák, haj!

Miért van az, hogy itthon a vagy-vagy-ok végletei közt vergődünk? Lehet lakásod, de aztán pont. Mi is ez a pont? mert ekkor felejtsd el a külföldi nyaralásokat, spontán wellnesz- hétvégeket, kuporgass minden garast arra az esetre, ha valami elromlik vagy felújításra szorul a Te szent lakásodban.

Vagy légy olyan, mint a plakátok megviselt arcú hirdetői, akik örülnek a reformoknak és minden csurranó-cseppenő garasnak, hisz nem vágynak többre a lakáshitelnél és a számlák kifizetésénél meg két gyerek tisztességes felnevelésénél. (Van ilyen ember a plakátokon túl, most őszintén?)

A patyolat-tiszta konyha küszöbén állva valahogy nem bántam, hogy mi nem vagyunk „normális” állampolgárok. Szeretünk élni, utazni, étteremben ebédelni hétvégén, és olyan életet szeretnénk, amely nem a kuporgatásról szól.

Ez a rituális takarítás az én megtisztulási ceremóniám hónapról hónapra. Így építem a fészkemet, melyből virtuálisan kirúgom a Lakótársat, mint jelképes kakukkot. Közben aranyhalról álmodok, saját lakásról és szép és kényelmes életről. A hab pedig csak szökik egyre, már az üveghegyeken is túlra. A lényeg, hogy már nem érzem a bűzt.

Dicsérj meg, és megváltozik a világ!- az alacsony önbecsüléstől a párizsi eseményekig

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a karácsonyi időszak az egyik legrémesebbek egyike volt. A szokásos családi balhét már megszoktam, de azt kevésbé, hogy szinte nem volt olyan ismerősöm és barátom, akitől ne érkezett volna panaszos vagy épp tragikus visszajelzés válásról, véres (csaknem szó szerint!) szentestéről, halálesetről, öngyilkossági kísérletről vagy egyéb kisebb-nagyobb katasztrófáról. Sok éve gondolkodom rajta, vajon mi a fene történik ilyenkor az emberekkel? Mitől hülyülünk meg ennyire? Valaki régen azt mondta nekem, ilyenkor mindenkit megérint a fény. De micsoda világosság az, ami ilyesmit produkál? Nem, kizárt, hogy bármiféle szeretethullám miatt vágnánk fel az ereinket, vagy esnénk neki a családtagjainknak…

Szinte megkönnyebbültem, amikor végre január lett, és minden visszaállt a régi kerékvágásba. Még egy pocsék karácsony elmúlt-adtam hálát, kész, vége, indul az újév, ami jobb lesz, fényesebb, ha kell, a karácsonyi mizériát meg egye meg a fene. Minden évben csak pár napig tart, szerencsére.

Alig dolgoztam pár napot, amikor hazafele a metrón egy velem szemközt ülő tag újságjában megpillantottam a szalagcímet: Vérengzés a párizsi lapnál. Először nem is érdekelt, csak amikor pár órán belül már a csapból is ez folyt, mindenfajta média sajnálkozva, vagy épp dühtől fröcsögve nyilatkozott az eseményekről, akkor kezdett el érdekelni, miről is van szó. Szóval egy csapat terrorista vallási nézeteltérésből fakadóan lemészárolt egy maroknyi újságírót Párizsban.

Pedig már azt hittem, vége a karácsonyi mizériának, és nem lesz több könny és vér. Ezek se bírnak nyugton ülni, mindig történik valami- gondoltam dühösen, mert amúgy is elegem volt már ebből a hétből, a hat munkanapból, melyet nem tudom, melyik agyatlan talált ki, de hogy az illető tuti nem dolgozik szombaton, az is biztos.

Szóval volt min morognom. Valami nagyon elromlott, úgy éreztem. De mitől lehetne jobb? A boldogság-programom mindig beválik. Igyekeztem abszolút nem komolyan venni a szombati tanítást, a diákokkal direkt nem tanultunk, átbeszélgettük a délelőttöt. Feldobódtam, Délutánra kisütött a nap, mire hazaértem, kiszállt belőlem minden feszültség. Még volt kis világosság sötétedésig, így kiültem az esőillatú, friss kertbe, ahol röpke időre  tombolt a tavasz, görgettem le az eseményeket a telefonom közösségi oldalán, és élveztem, hogy végre nem rohanok sehová, nem kell szólnom senkihez, és ismét kerek a világ. Ekkor akadt meg szemem egy linken, mely egy oldalra vitt tovább, ahol- nem vicc- de egy nagybetűs dicséret fogadott: pl: „csodálatos lelki világod van!”- fáradtan elmosolyodtam. Megbizsergetett ez a mondat. Továbbolvastam, és az alatta lévő infóból kiderült, hogy minden dicséret az agytörzsünket stimulálja, melytől energikusabbak leszünk, és megnő az önbizalmunk. Állítólag ezért van, hogy a kevésbé dicsért emberek önbecsülése alacsonyabb, mint „stimulált” társaiké. Na- morfondíroztam- ezért van baja a magyarnak.. Kábé totyis korunk óta csak kritizálnak bennünket, óvoda, iskola, társadalom, barátok, párok egymást…Miközben ezen tűnődtem, sorra kattintgattam a folytatásra, és hagytam, hogy a sok dicséret intenzíven simogassa a lelkem- és az agytörzsemet. Mire Áron hazaért, már teljesen feldobódtam. Elmondtam neki a felfedezésemet, de ő csak röhögött. Hát persze, egy mérnök ezt egyáltalán nem értheti.

-Engem Te folyton dicsérsz, Édes- mondta- nincs szükségem ilyesmire-nyugtatott meg. Hihetetlen, hogy még ezzel is kaptam tőle egy bókot.

Talán ilyen ez a bók-dolog. Egyiket követi a másik, és beindul a lavina. Este hétre már annyi energiát éreztem magamban a sok kattintgatástól, hogy elmentem futni, és lazán letoltam hét km-t Hűvösvölgybe és vissza.

A dicséret-dolog működik. Aztán jött a felismerés. Hazafele sétálva a tavasziasan enyhe estében, alattam a vizes aszfalt, felettem a tiszta, csillagfényű ég, én pedig ott álltam megilletődve futócipőben a világmindenség közepén. Ha dicsérnek, minden könnyebb. Akkor sokkal több mindent eltűrünk és kibírunk. Nem sértődünk meg, nem leszünk dühösek, és nem is irigykedünk a másikra. Elégedettek leszünk, mert elismernek. Egész eddig azt hittem, az én fogyatékosságom, hogy ennyire szükségem van mások pozitív visszajelzésére, hogy boldog legyek. Pedig erre csecsemőtől az idősig, mindenkinek szüksége van. Akkor tudsz dicsérni, ha téged is dicsérnek. Valakinek több kell, valakinek kevesebb. Ez épp úgy működik, mint bármi más területe az életnek. Valakinek több szexre van szüksége, mint másnak. Valakinek több mozgásra, szabadságra, alvásra, satöbbi. De ettől még minden rendben.

Atyaég. Ha ezt mindenki tudná és gyakorolná. Ha már Párizsnál tartunk. Kirobbant egy kisebb vallásháború egy gúnyolódásból, mely megállíthatatlan indulatokat keltett, és végül gyilkosságba torkollott. Nem lett volna egyszerűbb békén hagyni a másikat? Ha azt a szerencsétlen Mohammed-et nem lehet képen ábrázolni, mert az egy kisebb szentségtörés az egyik vallásúnak, a másik ezt miért nem képes tiszteletben tartani? Ha az egyik szombatot ünnepel, a másik teheneket tisztel, akkor az miért nem oké? Ha az egyik hisz, a másik nem, az is miért nem oké? És az sem biztos, hogy egy sérelemre azonnal a puskasorozatos gyilkolászás a legjobb válasz.

Én azt mondom, többre mennénk, ha háborúzás és cikizés helyett inkább dicsérnénk egymást. Tökjó, hogy Te a paradicsomos káposztát szereted, na én meg a borsót. Tök jó, hogy Te ezt hiszed, én meg azt. A londoni kisiskolásoknak például külön vallástan-órájuk is van arra, hogy a különböző származású osztálytársaikat elfogadják. Talán ha a dicséretektől magasabb önbizalmunk lenne, a karácsony se borítana ki senkit. Nem adnánk be válópert az anyós miatt, és nem vágnánk egymáshoz régi sérelmeket sem a karácsonyfa alatt. Ha többet dicsérnénk és elfogadnánk egymást, hiszem, hogy jobbá válhatna a világ.